Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Borbély László: Bilincstörők

Hiába. Akivel beszéltem, az vagy nem tudott segíteni, vagy nem is akart. Gyanítom, hogy az utóbbiak voltak többségben. Sehol sem nézik jó szemmel az olyant, aki keresztüllát mások szennyesén. Sehol nem veszik jó néven, ha az ember megpróbálja megvalósítani a saját elképzeléseit, amik szerinte jó irányba vinnék az ügyeket, ha egyéni érdekeket sért meg vele.

Belebetegedtem. Hasnyálmirigy-gyulladást kaptam. Nem az alkohol, hanem a rendszertelen étkezés és sok idegeskedés miatt. A professzor úr első adandó alkalommal megmondta Áginak, hogy van egy svájci gyógyszer, aminek az ára üvegenként huszonötezer forint és attól valószínűleg meggyógyulok, vagy van a magyar gyógyszer, ami sokkal olcsóbb, de ezzel szemben nem sokat ér. Papíron nem kellett kifizetnem a gyógyszert, letudtuk a paraszolvenciában. A háromhetes kórházi kezelésem az több mint hatszázezerbe került. Szép apránként átvándorolt az orvosok zsebébe. Mikor bevittek a kórházba és az első vizsgálatokat elvégezték, olyan fájdalmaim voltak, hogy a gerincembe a hármas és a négyes csigolya közé ültettek be egy kanült, úgy kaptam a fájdalomcsillapítót. Három hétig egy falat ennivalót nem kaptam, egy kortyot nem ihattam, csak mesterségesen tápláltak. Nagy nehezen felépültem, éreztem magamban annyi erőt, hogy talpra álljak. Meggyógyítottak. Addigra minden tartalékunkat feléltük. Eladósodtunk. Nem volt kihez fordulnunk.

Egyre reménytelenebb helyzetbe sodródtunk mind a hárman. A fiúnk, Péter hozzászokott ahhoz, hogy tisztességesen gondját viseljük. Mindent megadtunk neki, amire erőnkből futotta. Nekem elegem lett az egészből. Bekattantam. Azon a nyári napon, amikor a családi kasszánkban mindössze egyetlen ezres maradt, amit szerintem még összegnek sem lehet nevezni, a feleségem elment egy reggel állásinterjúra, én meg felcsaptam a telefonkönyvet és kerestem egy postát valahol a közelünkben. Feltettem egy napszemüveget, kivettem a gardróbból egy fekete sálat, volt otthon egy gázpisztolyom, azt szétszedtem, kivettem az ütőszeget, hogy még véletlenül se tudjam elsütni, és elmentem postát rabolni. Az ügyésszel később a tárgyaláson elvitatkoztam azon, mit ért azon, hogy én előre elterveztem a rablást. Az volt a tervezés, hogy felcsaptam a telefonkönyvet, vagy hogy megnéztem a térképen, hogyan jutok el a postáig? Azt sem tudtam, hányán dolgoznak azon a postán, vagy hány kamera van felszerelve. El sem képzeltem, hogy a rendőrök esetleg megfognak. Gyalog mentem. Útközben csak az járt a fejemben, hogy pénzhez kell jutnom, de bántani senkit sem fogok. A postán nem volt ügyfél. Iszonyú stresszben voltam. Érthetően elmondtam a kis mondókámat, mire kitettek elém egy jókora köteg pénzt. Igen ám, de volt annyi esze a kis postás hölgynek, hogy alulra tette a nagyobb címleteket és felül ötszázasok voltak. Keveselltem a pénzt ami, mint utóbb kiderült kétszázezer forint volt és hirtelenjében elég lett volna. Ha elteszem, akkor valószínű, hogy nyugodtan el tudok sétálni, és megúszom. Ehelyett én elkezdtem követelni, hogy nyissák ki a páncélszekrényt. Időközben az egyik postás hölgy megnyomta azt a bizonyos gombot, ami jelez a rendőrségen. A másik pedig nem akarta kinyitni a páncélszekrényt, amihez én továbbra is ragaszkodtam. Megérkezett a rendőrség. Felszólítottak, hogy „jöjjenek ki”. Lehúztam a sálat az államról és elindultam. A pisztolyt a bejáratnál a postaládára tettem.

90