Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Kulin Ferenc: Baudelaire-problémák és a magyar lírai modernség néhány kérdése

karakter)egyek is felrajzolhatók. S mert ehhez jó kiindulópontot kínál, most térünk vissza a költő Pierre Dupont-ról készített portréjához. Kiváló esztétánknak, Réz Pálnak ehhez a tanulmányához csatolt jegyzetéből idézek: „Meglepő, hogy ebben a portréban Baudelaire olyan eszméket fejteget, melyek szöges ellentétben állnak esztétikai tanaival: elítéli a l’artpour l’art-t, a hasznos, politikai célzatú költészet mellet ránt kardot. A kritika ezt az ellentmondást azóta sem tudja feloldani; (...) a szocializmushoz közeledő állásfoglalása mindenképen érdekes; érdemes összevetni e tanulmány gondolatmenetét a Poe- és Delacroix-esszékkel, az önéletrajzi jegyzetekkel.”23

Kétségtelenül meglepőek azok a kijelentések, amelyek ebben a költő-portréban olvashatók, legalábbis, ha a kanonizált Baudelaire-kép felől közelítünk hozzájuk. Ilyen mondatokkal találkozhatunk itt: „A l’art pour l’art iskolájának gyermekes utópiája, mely kirekesztette az erkölcsöt, s gyakran a szenvedélyt is, szükségszerűen maradt meddő: szembeszökő ellentétbe helyezkedett az emberiség géniuszával. Az egyetemes életet alkotó magasabb törvények nevében jogunk van eltévelyedésben vétkesnek találni.”24 Pierre Dupont „lángoló nyelven hirdeti az 1830-as felkelés szent igazát, megénekli az angliai és írországi nyomort, bár rímei nem mindig kielégítők, s bár pleonazmusokat használ, bár verseinek ritmusa olykor bukdácsol: igen, egy csapásra megoldotta a kérdést, s a művészet ettől kezdve elválaszthatatlanná lesz az erkölcstől s a hasznosságtól.”25

És íme, még egy ’érthetetlen’ kijelentés: „Dicsőséges a költészet sorsa! Akár vidám, akár gyászos. Mindig magában hordozza isteni, utópikus jellegét. Mindig a valósággal perel, ha nem így tenne, megszűnne létezni. (...) Mindenütt s mindig az igazságtalanság tagadása.”26

Megismételjük: költőnknek a Part pour l’art érvrendszerét megalapozó téziseit figyelembe véve valóban „szöges ellentétekről” van itt szó, csakhogy ezek az ellentétek jelentik a Baudelaire-jelenség lényegét. Félreértés ne essék: nem a homo politicus fordult szembe a homo aestheticussal. Miként látni fogjuk, a költő politikai érzelmei a formális logika nézőpontjából éppúgy kétértelműek, mint ahogyan a valláshoz és a morálhoz fűződő viszonya is mélységesen ambivalens. Kultúratörténeti szempontból egészen új típusú ellentmondásról van itt szó. Abban a tüntető kívülállásban, amely Baudelaire-nek a hatalomhoz való viszonyát jellemzi, a modernség két új posztromantikus sajátossága is megragadható. Nála kezd formálódni egyfelől a kultúra és a hatalom kölcsönhatásának merőben új, a posztmodern felé mutató ’technikája’, s egyben a művész újfajta szereptudata is, másfelől ez az átalakuló létszerkezet teszi próbára a személyiség identitástudatát, s ’indítja útjára’ a polgári individuum belső megha- sonlásának, felbomlásának, azaz máig tartó krízisének: a ’princípium individuationis’ megsemmisülésének folyamatát. Különös jelentőségű kultúratörténeti ’pillanatról’ lévén szó, érdemes azt közelebbről is szemügyre vennünk.

Az első benyomásunk az lehet, hogy Baudelaire spleenje, undora általában a történelmi világ iránt egyértelműen annak az érzelmi és morális oppozíciónak következménye, amit a politikai közélettel szemben képvisel. Tüzetesebben egybe vetve kritikai megnyilatkozásait, azokban az emberi lét történelmi dimenziójának több 49