Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Kulin Ferenc: Baudelaire-problémák és a magyar lírai modernség néhány kérdése

egymástól jól elkülöníthető - tartománya rajzolódik ki. A közállapotokat minősítő reflexióinak egy részét a rossz állampolgári közérzet jelzésének tekinthetjük, más részében a modern kornak, a Nyugat civilizációjának, lesújtó diagnózisa fogalmazódik meg, s van történelem-élményének egy olyan rétege is, amelyben mind a politikai aktualitások, mind a hosszabb távú, nagyobb ívű tendenciák tapasztalata történetfilozófiai és antropológiai konklúziókkal kapcsolódik össze. Nem azért célszerű elhatárolnunk ezeket az élményrétegeket, mintha a szerkezetük valami különös szubjektumpozícióra utalna, hanem éppen azért, mert ebben a tudati-pszichikai struktúrában egy általános érvényű, s így az összehasonlító elemzések során jól használható személyiség-alkati képletet ismerhetünk fel.

Ennek segítségével jól láthatóvá válik, hogy ha - például - a létélmény külső felülete bármennyire hasonlónak tűnik is a forradalmak bukását átélő művésznemzedékek vallomásai tükrében, a rossz állampolgári közérzet egyéni változatai lényegesen különbözhetnek konkrét életrajzi/szociológiai motívumaiktól függően. Baudelaire művészi világképének korszakhatárt jelölő különössége alighanem e rossz közérzet végletességében keresendő. Míg kortársai többsége számára - Nyugat- és Kelet-Eu- rópában egyaránt - 1848/49 traumája a politikai hitek, remények és illúziók elvesztését jelenti, ő már magukat a forradalmakat is illúziótlanul szemléli. Míg Magyarországon egy Arany János, Párizsban egy Liszt Ferenc egy pillanatra sem tagadja meg a forradalmakat érlelő eszméket és eszményeket, s ha titkon, szorongva is, bizalmat táplálnak a folytatódó politikai küzdelmek egyik-másik szereplője iránt, Baudelaire sem a múltban, sem a jövőben nem talál sem célt, sem személyt, amely- ben/akiben hinni, reménykedni lehet. Nem azt jelenti ez, hogy az ő világképében a politikának nincs helye, csupán azt, hogy ez a hely a Pokol és a Menny, a Rossz és a Jó dualizmusára épülő létszerkezet negatív pólusát jelöli.

Mielőtt azonban a költői világképek (és történetfilozófiák) esztétikai következményeit vizsgálnánk, vessünk egy pillantást azok életrajzi/történelmi hátterére. Tanulmányunk kiinduló pontjához visszakanyarodva vessük egybe két költő:

Baudelaire és Arany

forradalomszemléletét motiváló konkrét történelmi tapasztalatokat. A francia képlet az egyszerűbb, hiszen abban van kódolva a nyugati fejlődés fő irányát determináló ’projekt’. Az a nemzedék, amelyik egy évszázadon belül három forradalom kudarca után - függetlenül attól, hogy magáénak vallotta-e a forradalmak erőszakideológiáját - megtapasztalta az 'uralkodó eszmék’ tehetetlenségét az uralkodó erőviszonyokVA és érdekekkel szemben, amelyik tehát felismerte a klasszikus kapitalizmus ördögi értékrendjének felülírhatatlanságát bárminemű - vallási vagy nemzeti, konzervatív vagy liberális - közösségi érték által, nos tehát ez a nemzedék nem juthatott más következtetésre, mint arra, hogy az ember spirituális szükségleteinek kielégítésére a politikai univerzum ellenében vagy azok fölött, de mindenképpen a hatalmi intézményeken kívül kell berendezkedni. Szorosan művészet-, illetőleg költészettör50