Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Kulin Ferenc: Túlélési stratégiák
mára hozzáférhetetlen Széchenyi-Naplókra utalva nem zárta ki annak lehetőségét, hogy „e kútforrás kinyitása által le fognak döntetni vagy legalább megingattatni” állításai, de súlyosan tévedett, midőn azt hitte, hogy az utókornak csupán azokat az életrajzi fejezeteket kell újraírnia, melyek „a gróf önművelésének és a reformátori pályára készülésének időszakára” vonatkoznak. Igaz, Kemény Zsigmond nem sejthette, hogy a ’fontolva haladó’ reformernek pályája kezdetétől robbanásra kész bánki indulatokat kell elfojtania magában ahhoz, hogy politikai „szisztémájának” szellemében cselekedhessen, s arról még kevésbé tudhatott, hogy az évtizedeken át visszafojtott féktelen gyűlölete a dinasztiával szemben a politikai publicisztika remekeit fogja ’kihozni’ az álnevek mögé rejtőző döblingi ’beteg’ tollából. Nem az a döntő kérdés tehát, hogy a katasztrófát követően miért maradnak fenn és teremtődnek újra a reformkorban már élesen kirajzolódó ellentétek az átalakulás hogyanját illető (érintő) kérdésekben, hanem hogy miféle energiaforrásokból képesek megújulni azok a spirituális készségek, amelyek megvédik a politikai közösséget a felbomlás, a teljes szétesés veszélyétől. Hogy pontos választ adhassunk a kérdésre, látnunk kell: az önkényuralom éveiben nemcsak Széchenyi töri át azt a korlátot, amit önmagának állított föl a reálpolitikai érdek, az erőszakmentesség és a dinasztiahűség elvei jegyében. Ez a korlát leomlik azok előtt is, akik a függetlenségi küzdelem legkiélezettebb szakaszában idegenednek el a nemzeti radikalizmus politikájától. Arany János, aki aggodalmaktól eltelve, bizalmatlanul szemléli a kormányzó Kossuth intézkedéseit, s aki majd a Nagyidai cigányok ban éles iróniával ábrázolja a szabadságharcot, meg fogja írni a Szondi két apródját és A walesi bárdokat. Jókai, a békepárti Jókai, aki Az új fóldesúr c. regényének tanúsága szerint még a Bach-kor- szakban is illúziókat táplál a hódítók iránt, A kőszívű emberfiaiban állít emlékművet a honvédő háború hőseinek. Liszt Ferenc, noha egyértelműen állást foglal Kossuth politikájával szemben, nemcsak a - Batthyány Lajos mártírhalála ihlette - Funéra- iliest komponálja meg, hanem egy egész zenei arcképcsarnokkal - többek között, Teleki Lászlóról és Petőfiről megemlékező művekkel - tiszteleg a forradalom és a szabadságharc mártírrá vált vezéralakjai előtt. Hogyan lehetséges, hogy éppen azok (a szerzők) ápolják a legodaadóbban az ellenállás szellemét, akik vagy alkati okokból, vagy reálpolitikai megfontolásokból elhatárolódtak a tényleges ellenállástól Nem a kegyelet érzése ihleti ezeket a műveket! Nem is a „a halottakról jót vagy semmit!” megbocsátó - megbékélő gesztusa. Arany, Jókai és Liszt személyes viszonyát a mártírok sorstragédiájához nem lehet leírni sem a pszichológia, sem a drámaesztétika fogalmaival. Nem „gyászmunkáról”, nem „részvétről” és „katarzisról”, hanem a politikum, a morál és a művészet dimenzióin messze túlmutató érzelmi érintettségről van itt szó. Mert hogy a pártharcokban, az eszmék ütközeteiben, a közéleti cselekvés célszerűségének kérdéseiben mikor kinek van igaza, arról mindig csak a távoli utókornak van esélye konszenzusra jutni. Ám semmiféle pragmatikus érvnek nem lehet ereje kétségbe vonni egy olyan ügy igazságát, amelynek az életáldozatra is kész kockázatvállalás adja a fedezetét. A mártírsorssal történő szembesülés a kortársakban 72
