Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Kulin Ferenc: Baudelaire-problémák és a magyar lírai modernség néhány kérdése

feltámadnak, testet öltenek, a főnév főúri méltósággal jár-kel, a melléknév, a főnév áttetsző ruhája ragyog, mint a lazúrfesték, az ige pedig, a mozgás angyala életbe lendíti a mondatot.”

És ekképpen zárul a tanulmány:

„Baudelaire elismeri ugyan, hogy a tárgy drámaisága is szerepet játszik a képző- művészetben, de megvallja, hogy a vonalvezetés, a vonalak játékos menete vált ki belőle >olyan örömet, amelynek semmi köze sincs a mű tárgyához<, és hogy egy jól rajzolt alak >csupán a térben kivágott arabeszknek köszönheti minden varázsát< Lelkesedik a művész a (tárgyak) vonalában és színében levő absztrakció nemességéért. Csak természetes, hogy a költészet nyelvtani aspektusa megragadta, megragadja az irodalmárt’ (...), aki beteges gyengeségnek minősít minden lelkesedést, amelyet nem az absztrakció vált ki.” (I. m.: 301.)

Jacobson tanulmánya iskolapéldája lehet a tudományosság sztanioljába csomagolt ideologikus kritikának. Miután mélyreható nyelvtani és stílus-elemzéssel járul hozzá egy konkrét mű esztétikai titkának megfejtéséhez10, - kiragadja a szerző végletesen ellentmondásos művészetelméleti téziseinek egyikét - részint a saját műelemző módszerének, részint egy ahhoz illeszthető művészetideálnak az igazolásaként. Amikor Jacobson így fogalmaz: „Baudelaire elismeri ugyan, hogy a tárgy drámaisága is szerepet játszik a képzőművészetben, de..’.’ (kiemelések tőlem: K. E), önkényes rendet teremt a költő ellentmondásoktól feszülő teoretikus megnyilatkozásai között: azt sugallja, hogy az absztrakcióban rejlő esztétikai hatás elsőbbsége a tárgyi-tartalmi mozzanatokkal szemben a modern költészet első nagy alakja számára evidencia volt.

Baudelaire-nek sem a versei, sem esztétikai tárgyú írásai nem igazolják ezt a hipotézist. Költészetét a gondolkodás szenvedélye, morális hiper-érzékenység és a vallásosan hívő ember önvizsgáló hajlama jellemzi elsősorban, formateremtő ereje, nyelvi zsenialitása következésképpen nem értékelhető mondandója bölcseleti tartalmával való összefüggése nélkül. Már első nagy méltatója, Théophile Gautier észrevette, hogy „bőven ontotta az elméleti rendszereket, melyeket érvényesíteni próbált, s minden tettét tervszerűség jellemezte. Oszerinte az irodalom az akarat műve s az esetleges részt lehető szűkre kell szorítani. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy igazi költő módjára, ne élt volna a kivitel adta szerencsés véletlenekkel s ne kapott volna ama szépségeken, melyek magának a témának mélyéből fakadtak fel, anélkül, hogy az ember előre látta volna őket, valahogy úgy, mint azok az apró virágok, melyek csírái ellenőrizhetetlenül keverednek az elültetett magvak közé.”11

(Théophile Gautier figyelmeztet arra is, hogy Baudelaire-nek az absztrakt formák (a színek és a vonalak) iránti lelkesedését is vallásos világképe motiválja. „Az istente- lenség - mondja - nem vág össze Baudelaire természetével, aki hisz egy felsőbbrendű, örökkévaló, istenalkotta matematikai rendben, melynek legkisebb megtörése is a legsúlyosabb bűnhődéssel jár, nemcsak ebben a mi világunkban, hanem a túlvilágon is. Ha mégis festette a bűnt s bemutatta a Sátánt, minden ő pompájában, semmi esetre sem a gonosz ember kedvtelésével tette ezt. Sőt valami különös elfogultsága is van az ördög, mint kísértő iránt, az ő karmait fedezi föl mindenütt, mintha az ember

43