Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Kulin Ferenc: Baudelaire-problémák és a magyar lírai modernség néhány kérdése

bűnbe, gyalázatba és végletekbe döntésére nem volna elegendő a velünk született romlottság. Baudelaire-nél az eltévelyedés mindig lelkiismereti furdalás, gyötrődés, csömör és kétségbeesés kíséretében jelentkezik és önmagát bünteti meg, ami a legkegyetlenebb bűnhődés.”12

Jacobson tétele talán kevésbé lenne vitatható, ha legalább Baudelaire képzőművészeti vagy zenekrtitikai írásaiban kapott volna hangsúlyt az absztrakció elve. Ám ez sem állítható. Jóllehet az elméleti általánosítás igénye ezekben erősebben működik, mint irodalmi kritikáiban, mégsem igazolják, hogy az absztrakcióknak tulajdonítana kitüntetett szerepet a művészi hatásban. Amikor például „gondolatban végigtekint” Delacroix festményeinek során (Dante és Vergilius, A chiosi mészárlás, Sardanapal, Krisztus az Olajfák hegyén, Szent Sebestyén, Médea, A hajótöröttek és az annyiszor elmarasztalt, kigúnyolt Hamlet, ...A keresztesek bevonulása Konstantinápolyba, az Algériai nők) azok közös vonásaként azt emeli ki, hogy azokat „melankólia hatja át. (...) S nem egyszerűen (a) fájdalom az, amit oly megrázóan szólaltat meg, hanem - ebben áll festészetének varázslatos titka - morális fájdalom! (Kiem. tőlem. K. F.)...), mély mint Weber muzsikája.”^ modern élet heroizmusa (1846) című esszéjében ezt olvashatjuk: „Miként minden elképzelhető jelenségben, mindenfajta szépségben is van valami állandó és valami átmeneti - abszolút és különös. Abszolút és örök szépség nem létezik, illetve, ha van, nem egyéb, mint lefölözött absztrakció a különféle szépségek jellegtelen felületén. A különös elemet a szépség mindiga vonzódástól kapja, és ha vannak különös vonzódásaink, van saját szépségeszményünk.”13 Ez a szemlélet nyilatkozik meg abban is, ahogyan Delacroix-t a nagy elődökkel veti össze: „Minden régi mesternek megvan a saját birodalma, saját osztályrésze, amelyen ugyanakkor gyakran hírneves vetélytársakkal kell osztoznia. Raffaellóé a forma, Rubensé és Ve- ronéséé a szín, Rubensé és Michelangelóé a rajzoló képzelete. Van még egy gazdátlan tartomány, egyedül Rembrandt tett benne felfedező utakat: a dráma - a természetes és eleven, az iszonytató és melankolikus dráma, ami gyakran a színekben is megnyilvánul, de mindig kifejezésre jut a mozdulatban.”14

Híres Delacroix-portréjának egyik részlete:

„Egyedül Delacroix tud vallásos képet festeni; arra kérem tehát Önöket, figyeljék meg, hogy jóllehet legérdekesebb képei majdnem kivétel nélkül azok, amelyeknek maga választotta a tárgyát, vagyis melyek saját képzeletéből születtek, mindazonáltal komor, búra hajló szelleme tökéletesen megfelel vallásunknak, ennek a mélységesen szomorú vallásnak, az egyetemes fájdalom vallásának, amely egyébként, már katolicizmusánál fogva is, teljes szabadságot biztosít az egyénnek, és senkitől sem kíván többet, mint hogy ki-ki a maga módján magasztalja - ha ugyan ismeri - a fájdalmat, s egyszersmind festő.”15

De ne korlátozzuk Baudelaire esztétikai filozófiáját a festészet területére. Az az eksztatikus rajongás, amely Wagner muzsikájához való viszonyát jellemzi, éppúgy megfejthetetlen az absztrakt szépségideál iránti vonzalmával, miként Victor Hugóért való lelkesedése. Wagnernek ezt írja: „Ön engem az első pillanatban meghódított /... / ...Olyan volt, mintha már hallottam volna ezt a muzsikát, és amikor elgondolkoz44