Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Kulin Ferenc: Túlélési stratégiák
nem céljaik, elveik, programjaik, módszereik összhangja szervezte őket szorosabb egységbe, mint bármelyik korábbi vagy későbbi politikai elit tagjait, hanem egy minden praktikum fölött álló morális készség, amely a közügy iránti személyes elkötelezettségkölcsönös elismerésében nyilvánult meg. Ahol ez a készség formálja a politikai kultúrát, ahol minden vállalható anyagi és jogi kockázatnál mérhetetlenül nagyobb a közszolgálat személyes, lelkiismereti tétje, ott az életáldozat értékét semmilyen megfontolás, semmilyen eszme, semmilyen érdek nem írhatja felül. A miértekre adott válaszok kezdetben csak a halálosan sérült lélek gyógyíthatatlannak tűnő kedélyállapotát tükrözik, s a bukás ’ésszerű’ magyarázatait is zsigeri indulatok: a bűnbakképzés tudati mechanizmusai diktálják. A mélypontot Vörösmarty egy Emlékkönyvbe írott sorai jelzik 1849 őszén: „Setét eszmék borítják eszemet,/ Szívemben istenkáromlás lakik,/ Kívánságom: vesszen ki a világ/ S a földi nép a legvégső fajig.” És Vörösmarty írja le elsőként a felelősség-áthárító súlyos vádat is: „Gör- geinek híják a silány gazembert,/ Ki e hazát eladta cudarúl.” A nemzet költője Eötvös - két évvel később megfogalmazott - szentenciáját igazolja, mely szerint „Egy nép sem annyira demokrata, hogy nagy eseményeknél az egész dicsőséget, vagy a gyalázat egész terhét ne vetné mindig egy embernek vállaira.” (Uralkodó eszmék, I., 267.) Lehet a bűnbakképzés pszichológiai kényszer folyománya s egyúttal tömeglélektani szükséglet csillapítója (kielégítője), de lehet megfontolt politikai stratégia eszköze is. Ha Vörösmarty indulatainak vulkánkitörései az előbbit példázzák, Kemény Zsigmond nagy vihart kavaró röpiratai, s majd Wesselényiről és Széchenyiről vázolt portréi az utóbbi illusztrációiként értelmezhetők. A Forradalom után című munka szerzője hiába próbálja többször is biztosítani olvasóit arról, hogy „nincs célja Kossuthot vádolni”, a kormányzó alakjának hol könnyelmű kalandorrá hamisított, hol démonizáló karikatúrájával mégiscsak rá hárítja az események történelmi felelősségét. Külön elemzés tárgya lehetne, mennyiben okolható Kemény Zsigmond azért, hogy a köztudat olyan modell-értékű konfliktusnak látja a Kossuth - Széchenyi ellentétet, amelynek minden krízis-helyzetben aktualizálható jelentése van, annyit mindenesetre leszögezhetünk: a nagy regényíró ez esetben nem a történelmi igazság kiderítésére, hanem (csupán’) az általa egyetlen lehetségesnek vélt túlélési stratégia megfogalmazására törekedett. Márpedig az 1850-es évek elején - használjuk a szerző kedvelt kifejezését: - tényleges korkívánat volt a nemzeti önállóság visszaszerzésének és a társadalmi rendszerváltás végig vitelének olyan koncepcióját felvázolni, amely sem forradalmi tendenciával, sem dinasztia-ellenességgel nem volt vádolható. Ennek a korkívánatmk. pedig egyedül a konzervatív, a fontolva haladó Széchenyi eszményítése és a detronizáló Kossuth megbélyegzése, elutasítása felelhetett meg. Ha tehát visszavezethető is a Kossuth-Széchenyi ellentétet mitizáló történetszemlélet Kemény írásaira, nem ő, hanem a kései utódok felületessége és manipulálhatósága az oka annak, hogy ez a mítosz a mindenkori társadalompolitikai radikalizmussal és nemzeti szuverenitás-igénnyel szembefordítható érvrendszer alapjává válhatott. Nemcsak Kossuthot kell rehabilitálnunk, de maga Széchenyi is megérdemli, hogy stilizált portréját kitöröljük az emlékezetünkből. Kemény írói tisztességét dicséri, hogy a szá71
