Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Kulin Ferenc: Túlélési stratégiák
KULIN FERENC Túlélési stratégiák Mottó: „ Végtére elborul s nyomasztó nagy éj lesz, A levert lélek egy sötét vágyat érez Nem élni! Nem élni! De egy-egy csillag gyűl a felhőkben távol, Fellobbanó fénye lelkekig világol: Remélni! Remélni!” Tompa Mihály: Levél egy kibujdosott barátom után (1851) Tompa Mihály 18 51 -ben írott Tornácomon c. költeményének záró strófáj a a világosi katasztrófa utáni ’magyar lelkiállapot’ olyan mélységeiből adott életjelet, amelyet a történetírás tudományos módszereivel megközelíteni sem lehet. Itt már nem a túlerővel szembeni tehetetlenségről, nem a könyörtelen sorssal az utolsó leheletéig küzdő laokoóni jellem katartikus hatású haláltusájáról van szó, hanem a megsemmisülés legmegalázóbb formájáról, amikor a végzet hatalma nem életáldozatot követel, hanem az élni akarás képességétől fosztja meg az embert. A halál „sötét vágyként” fészkel a lélekbe: Nem élni! Nem élni!” Jó tudnunk: a remélni tudásnak, a túlélés minden kísérletének erről a mélypontról kellett elindulnia. Az aradi 13-ak és Batthyány Lajos mártírhalála nemcsak tanúságtétel 1848 társadalmi és nemzeti törekvéseinek igazsága mellett, azaz nem pusztán a történelem fölé magasodó örök példája a hűségnek, a megalkuvást nem ismerő bátorságnak, hanem olyan esemény, amely modern kori történelmünk fordulópontját jelzi: egyszerre záróköve egy korszaknak, és fundamentuma egy újnak. Egy újnak, amelynek mi magunk is szenvedő és cselekvő alanyai vagyunk. Hiszen az a politikai és tudattörténeti tény, hogy a 21. század elején még mindig a nemzeti szuverenitás eszméjéhez viszonyításuk nyomorúságos állapotainkat, csak annak tulajdonítható, hogy az 1849 drámáját át- és túlélő nemzedék egy megsemmisítőnek látszó vereség után is képes volt átmenteni 48 szellemét, s éppúgy látnunk kell: csak azért lehetett képes, mert a bukás után újra pártokra, táborokra szakadó szellemi életnek volt egy spirituális egységet teremtő láthatatlan rendező elve: a mártírok emléke iránti morális elkötelezettség és feltétlen tisztelet. S hogy milyen kohéziós ereje volt ennek a ’rendező elvnek’, azt csak akkor láthatjuk igazán, ha érzékeljük azokat a mély ellentéteket, amelyek a kor vezéregyéniségei között feszültek; ha felmérjük azokat a roppant távolságokat, amelyek a szabadság- harc előtt, alatt és után is éppen legjobbjainkat választották el egymástól. Hiszen 70
