Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?
teljes kitárására. Kezdetben kizárólag ezek a művek voltak a közönség kegyében. Nem csoda, hogy a jobb meggyőződésűek nem győztek elégszer rámutatni, néha még túlzásba menve is, mennyivel nagyobb értékek rejtőznek Lisztnek eredeti műveiben. De az igazság kedvéért hangsúlyoznom kell, hogy ezek a rapszódiák - elsősorban a magyar rapszódiákról beszélek - a maguk nemében tökéletes alkotások. Azt az anyagot, amit Liszt bennük használ, nem lehetne szebben, jobban, nagyobb művészettel feldolgozni.”8 Bartók azonos tényállás mellett korlátlanul enyhíti Liszt említett műveire vonatkozó ítéletét, sőt, a ’néha még túlzásba is esve’ kifejezéssel mintha ifjúi álláspontját marasztalná el. Egykori kérlelhetetlensége nyomdokvízén azonban más, zenei és ideológiai értelemben korlátolt vélemények is a közvéleménybe hajókázhattak. Elkövetkezett egy kor, amelynek hatalma bizalmatlanul, sőt ellenségesen figyelte a nemzeti érzelmeket: azokat is, amiket a zene váltott ki. Nemcsak a Habsburgokban működött az a reflex, hogy jó dolog - esetükben - a Rákóczi-indulót betiltani. Persze van más út is: ha elbirtokolják és kötelezővé teszik - lásd ugyanezen mű sorsát kései sorsát, amikor a Berlioz hangszerelte változat a szocialista korszak filmhíradóinak bevezető zenéjeként funkcionált. Liszt nemzeti ihletésű művei egy évszázad elteltével ismét gyanússá váltak. Lehet azért, mert a szerző amúgy is rossz hírbe keveredett a veje miatt. A szillogizmus világos: Wagner a nemzeti szocializmus ünnepelt szerzője volt, Liszt Wagner barátja, apósa, szellemi küzdőtársa volt: így valami köze csak kellett legyen a nácikhoz, és nem lehet teljesen ártatlan abban, hogy az ő zenéje meg a német híradókat vezette be. Azt persze ne várjuk el a dallamválogató bizottságtól, hogy elmélyedve a zene- történetben tudjon arról, hogy miként alakult a Wagner-Liszt-Berlioz háromszög barátságának története, de a kommunista rendszer döntéseiben az ideológiai alapvetéseket gyakran átírta az ismerethiány. Magasabb kulturális szintjein azonban abban meglehetős egyetértés uralkodott, hogy ha a zenében sajnos valami jellemzően magyar, akkor az lehetőleg a népdal legyen. Csakhogy az e szellemben fogant kultúrpolitika sem épülhetett másra, mint a nemzeti törekvésekkel sokszor egylényegű népiességre. Az így jelentkező ellentmondást a Révai-doktrína9 oldotta fel. Kidolgozója, a kommunista kultúrpolitikát meghatározó Révai József azt a megoldást választotta, hogy a nemzeti hagyományokat a magyar nép osztályharcos örökségeként fogalmazta újra. így a nemzet forradalmai az elnyomott tömegek önfelszabadító harcának csúcsaiként jelentek meg. Ez az új kulturális politika számára is legalizálta Liszt legérthetőbb, vagyis a cigányzenétől ihletett darabjainak szeretetét. Bartók véleményéről pedig nemcsak meg lehetett, hanem illett is megfelejtkezni, mert moszkvai álláspont szerint a zeneszerző idővel a nyugat dekadens formalizmusának hatása alá került. Ez Liszttel nem fordulhatott, életművének könnyen befogadható, így a hatalomnak is legkedvesebb része kedvező megítélést kapott (hogy a Bartók mellett titokban kitartók annál jobban lenézzék). Eközben a cigányzene, mint egy sokszorosan elnyomott népcsoport művészete ugyancsak része lehetett a haladó hagyománynak, olyannyira, hogy a Cinka Panna 58
