Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 16.)

lottam az asztal felől. Közelítettem hozzá a sötétben és egyszer csak lehullott a füg­göny.- The rest is silence ? - kérdezte a tolmácsnő.- Igen - mondtam én. - Csönd lett és mély sötétség borult rám. Ez minden, amit a történtekről mondhatok.- Táncra ingerel, amit maga mond! Maga azt is csak képzeli, hogy képzel vala­mit? Szomorkásán bólintottam és azt mondtam hozzá:- Az ember néha azt is csak képzeli, hogy hisz önmagában, miközben a világtól ugyanezt a képzelődést követeli. Folyamatosan kapaszkodni próbál az idő szárnyaira. Szükségét érzi, hogy tanúságot tegyen meggyőződéséről a világ előtt, miközben tudja, hogy ő éppen úgy nem érdekli a világot, mint fordítva. Ilyen bonyolult vagyok, látja, ahelyett, hogy olyan egyértelmű lennék, mint a maga tábornoka.- Semmi sem olyan egyértelmű, amint azt maga képzeli - legyintett a tolmácsnő és elnevette magát. - Látja! Belekeveredtem a maga képzeletbeli hálójába. De azért ne féltsen! A tábornokokról meg elég annyit tudni, hogy rossz katona, aki legalább kapitányságra nem vágyódik. Na, megérkeztünk! Szobafoglalás, kézmosás és talál­kozunk az ebédlőben. A továbbiakat majd ott megbeszéljük. Örülök, hogy ledob­hatom végre ezt az ancugot, amit a katonák adtak a helikopterezéshez. Otromba viselet.- Magácskán ez is jól áll.- Ne udvaroljon. Megkapta azt a kopertát is, amiben Mohamed imáját küldtem?- Igen­- Kérdezte a múltkor, hogy én mohamedán vagyok-e? Most megvallom: igen. Elolvastam az alapító élettörténetét és társául szegődtem. Sok sót és kenyeret ettünk meg Mohameddel és még mindig szeretem a társaságát. Ja! Hát, Kossuth meg össze­veszett az iszlamistákkal. Pontosabban az iszlám-hívők haragudtak meg őrá, mert disznótorozott egy iszlám ünnepen. Majd elmondják a múzeumban, mikor délután oda megyünk. Ne felejtse el, hogy én is mondjak friss híreket Magyarországról. Sok ott az izgalom. Viszlát. Ebédnél találkozunk. 92. Egy kívülről nem látszó folyosón mentünk anyámmal a nagyebédlőbe, amit vadász­teremnek, díszteremnek, gyűlésteremnek is mondott anyám. Használták mindegyik célra. Magas mennyezetű, és vadásztrófeákkal is díszített volt a helyiség, a közepén olyan hosszú asztallal, amely mellett húszán elfértek volna, de csak három személyre volt megterítve az egyik végén. Ott foglaltunk helyet oly módon, hogy az asztalfőn új apám, jobb oldalán anyám, a másikon én. A levest nagymamám korú, fehér fejkendős asszony hozta és tette az asztalra. Köz­ben nyögdécselt, sóhajtozott és a fejét billegetve aggodalmaskodott, hogy vajon kevés-e, vagy sok a só a levesben. 28

Next

/
Oldalképek
Tartalom