Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 16.)
Zavart a sovány idegen jelenléte. Attól is zavarban voltam, hogy anyámat is idegennek éreztem. Ez természetes módon következett abból, hogy rég nem láttuk egymást, nem voltunk összeszokva, nem volt kialakult, automatikusan működő gyakorlata anya-fiúi összetartozásunknak. Ilyen tulajdonképpen soha nem is létezett. Hazalátogatásai alkalmával az első ölelkezések, örvendezések után hamar keresztbe-kasba feszültségek, értetlenkedések, vádaskodások, sértődések fakadtak minden forrásból. Ez később enyhült, eladdig, hogy barátságossá, együtt érzővé is változtunk egymás iránt. A néhány napos együtt- lét vége már általános oldódást, felengedést hozott mindenki számára és még könnyes is lett a búcsúcsók. Most ráadásul nem a szokásos találkozások egyikét éltük át. Éppen hogy minden más volt, mint a megszokott! Megéreztem ebből valamit akkor is, gyerekfejjel is, de teljes kiterjedésében csak most, felnőtt ésszel értem igazán az akkori történések rendkívüli voltát. Várta, szomjazta a méltatást anyám, azt, amit életműve felmutatása után elvárhatott. íme, hintóbán ül, olyan ember felesége, aki parasztok, cselédek s mindenféle agrárius szolgamunkát végzők felett parancsolgat, olyanok felett, mint neki, magának a szülei voltak s amilyen ő is volt mindaddig, amíg ki nem tört onnan. És lám, eljutott idáig! Nem azt kellett volna csodálnom erre-arra nyújtózkodva a hintóból, ami körülöttünk van, hanem anyámat nézni rajongva, hódolva, dicsőítőn. Ami kint volt körülöttünk, az is mind ő volt! O szerezte keserves küzdelmei árán. Ez volt a betetőzés, a rév, ahová behajózott élete hánykódó tengerén. Ezt kellett volna értenem és ennek az értésnek megfelelően viselkednem. Helyette az foglalkoztatott, hogy hazamenve újra elkérem Dorogi tanító úrtól Erdei Ferenc Futóhomok című könyvét, meg felkutatok más műveket is, amelyek a homoki gazdálkodásról szólnak. Rögtön ez után azon töprengtem, találok-e majd a tanyán olyan eszközt, mint otthon az egy ágú tyúklétra, amelyen a cirkuszi akrobatáktól ellesett egyensúlyozást gyakoroltam az udvaron. Ennél a gondolatomnál homokdűne tetejére kaptattunk s ott megálltunk. Eddig is halkan jöttünk, nem úgy, mint ahogy az otthoni szekér zörög, most pedig teljes lett a csend. Pusztai világot ismerő gyerekként azt mondtam volna, ha kérdeznek, hogy nem sokkal előbb itt, ezen a tájon, eső lehetett. A szaga elárulta, meg a nedves homok, amely sírt a súlytalan kerekek alatt. A növényi világ zöld árnyalatai hullámzottak mindenfelé. A kocsis mozdulatlanul ült. „Apukám” szeme fölé emelte tenyerét és körbe nézelődött. Amikor úgy ítélte, hogy eleget látott, hátrafordult félig, de nem egészen szembe nézve velünk, és azt kérdezte a levegőtől:- Megvannak, maguk, ott, hátul ? Sebesen, anyámat megelőzve feleltem:- Nagyon jól vagyunk, köszönjük szépen. 21
