Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 16.)
lálkodás: „blagodarja” - és nagyjából ki is merült kommunikációs szókészletem. A jegyzetelés legénnyel próbálkoztunk oroszul okoskodni, továbbá egyik orvos törte a németet, körülbelül annyira, mint én. Szóval, jól tenné a tolmácsnő, ha őket egzaminálná inkább, és nem engem. Nem volt azonban időm ezt a javaslatomat megtenni, sem tovább gondolkodni nem tudhattam ebbe az irányba, mert a nő viharos erővel nyomult.- Hol vannak azok a cetlik, amelyekre az elmondottakat jegyzetelte ? - kérdezte. Az volt az érzésem, hogy látatlanban is irtózik „a cetlik”-től, és úgy ejti ki a szót, mintha pökne.- Az asztalon hagytam - feleltem szigorú ábrázattal.- Egészen bizonyos ebben? Most már nyíltan vállaltam fel a szemtől szemben harcmodort.- A válaszom egy határozott talán.- Mert konyaktól bűzlő, üres poháron kívül az asztalon semmi nem volt!- A konyak nem bűzlik! - vágtam vissza. - A legfinomabb francia szőlőfajtából főzik, azután a főzetet úgynevezett erjesztőkamrákban érlelik, amíg teljesen megtisztul, sárgás lesz és azt követően még évekig hordókban ászokolják, vagyis ászokra tett hordóban finomítják, amíg tapasztalt szakemberek ízlelésen és szagláson alapuló ítélete alapján elnyeri pompás zamatát. A tolmácsnő lehunyta a szemét és lejjebb eresztette hangját. Olyanná lett, mint aki fáradni látszik.- A szakember szól magából. így még jobban érthető, miért gyújt maga olyan gyakran gyertyát az alkohol ördögének. Sehr oft! Nagyon gyakran! Unter uns gesagt. „Messzire megy ez a faksznis kis hölgy” - gondoltam elképedve, de kimondani most sem volt merszem. Rejtetten azonban azt is gondoltam róla, hogy az a fajta, aki rosszul mérte fel a terepet a férjfogáshoz, azért maradt öreglány. És talán aggszűz. Ez utóbbi feltételezés az elmúlt péntek éjjeli kanmurinkon merült fel, s nagyon vígasztalban jött most nekem az emlékezés. Eszembe villant ugyan Ohati Nagy László barátomnak a valószínűség-számítás nyomán rögzült kalkulációja, ami szerint civilizált országban csak névleg fordulhat elő ez a státusz, de hátha még így is belefér az én feltevésem? Végül azért vetettem el az ötletet, mert a bukéja Kiss Károly költő barátom legújabb szerelmes versére emlékeztetett, amelyben „adakozókedvű” lányokért fohászkodik. El is mondta az éjjel a szállodai szobámban és akkor sem tetszett, meg most sem. Torna Ádámnak sem tetszett, aki nálam jellemesebben szemébe is mondta a szerzőnek. Állította, hogy egy ír népdal szerint „járványos kórság szálljon mindazokba a férfiakba, akik nem hódítás, hanem kunyerálás” eredményeként jutnak a leány szívéhez. A verssel együtt vetettem el a tolmácsnőt súlyosan érintő, gonosz indulatomat. Azzal álltam bosszút mégis, hogy ismét higgadtságot mímeltem, és már-már évődő hangnemben bátorítottam állítása bizonyítására. Rosszul tettem. Azonnal számolni kezdte ujjain, hogy az alkohol és a közöttem lévő jó kapcsolat első jelei már a rilai kolostorban mutatkoztak, ahol fölötte magas 9
