Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Tóth Erzsébet: Lakitelek
akarom, hogy legyen - Juhászról alkotott véleményemet kifejteni, mint magatartással, és esetleg, vagy talán elsősorban művekkel. Istenem. Én egy ilyen fasírt vagyok. Ákos nem kritikus, mert nem lehet kritikus, írta. Nagyon örültem volna, ha többen hozzászólnak, és nem csak ilyen félvállról, mint én. Esetleg szellemileg nálam jobban felkészült emberek. Számomra a kritika nehézségeit, talán kevésbé látványosan, mint Szilágyi, de meggyőzően, Kulcsár Szabó írta le a Tisztánlátás stratégiája c. lakiteleki hozzászólásában. Tudtam én régebben is, de ő is megerősített abban, hogy nehéz lehet kritikusnak lenni. Mert az alkotó egyszerűen csak beül - vagy előbb-utóbb betuszkolják - a kettő közül az egyik szekérbe, és fut vele az a rossz szekér. S közben megpróbál dolgozni. A szekerek feliratait időnként változtatják. Gondolom, mindenki ismeri az otrombán leegyszerűsítő párosításokat: népi-urbánus, zsidó-nem zsidó, groteszk-nem groteszk. Ezzel szemben mi a kritikus dolga? A kritikus Nap kell hogy legyen, világítania kell, hogy látható legyen minden szekér, utasaival és az úttal együtt. Nehéz feladat ez ? Elát persze. Nem csoda, ha a szekéren ülők néha elemlámpával segítenek a napnak. Nem lehet kritikusnak lenni, nem tudom, hogy lehet-e. Németh László megpróbálta. Most néhány részlet következik egy levélből: „Olvastam hozzászólásodat az ÉS-vitában. Megint gyöngyöt szórtál a disznók elé. Vigyázz, nehogy túlságosan megviseljenek az ostoba válaszok és visszaütések, amiket kapni fogsz rá. Persze, akárhogy is lesz, igazad van. Meg kell szólalni. De talán nem ilyen ál-vitákban. Én az egész ügyben a legfontosabbnak azt atrtom, hogy rákérdezel a (kultúr)politika felelősségére a veréb-etetés elszaporodásában. Ám velük vitázni annyi, mint borsót a falra hányni. Nem hiszem, hogy fölveszik a kesztyűt, amit odavetettél nekik, legfeljebb leporolják és visszaadják gáláns bókok kíséretében. Az egész ügyet - így látom én - a kritika szintjein lehet megfogni. Mert lehet, hogy mindennek legfőbb mozgatója a kultúrpolitika, de a verébetetést, a groteszk, ironikus, stb. „világlátás” kényszerzubbonyát végül is a kritika terrorja (lásd elsősorban a Mozgó Világ, de tanulságos a Jelenkor-beli vita is Déry iróniájáról) kényszeríti az irodalomra. A vátesz-szerep leértékelődésének objektív alapja nem az, hogy a vízügyeket a vízügyi hivatal intézi ma már, hanem az, hogy a költő által képviselt tömegnek nem volt, nem lehetett beleszólása a politikába. A probléma nem a próféta költő, hanem a nép leértékelődése, szubjektív alapja pedig az, hogy a Petőfi Kör 56-os ténykedése nyomán a kultúrpolitikus is szívesen veszi és a szoc-reál dogmák ellenére is támogatja a magán- groteszket a népképviselettel szemben.” Eddig a részletek. A levélíró gondolataival egyetértek, s azt gondolom ő is tudja, hogy ideális esetben -valóban átütő erejű, nagy művészet esetén - mindig a mű szövetéből készíti a kritika azt a bizonyos kényszerzubbonyt. 4. A költészetre most nem akarok sok szót vesztegetni. Én is leírtam már, hogy nekem József Attila óta a Hazám-at nem írta még meg senki. Nem is baj ez akkor, ha a Magyarország fölfedezése sorozat, a film vagy a próza megpróbálja leírni hazámat. Az is 102
