Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Szerezzük vissza a szavakat. Beszélgetés Kelemen Lajossal
3 Szerezzük vissza a szavakat BESZÉLGETÉS KELEMEN L A|0 S S A L B. P.: Abból az alkalomból beszélgetünk, hogy könyvet írtál Tóth Erzsébet költészetéiről. Légy szíves, beszélj nekem e könyv előzményeiről. K. L.: Nem óhajtanám misztifikálni a dolgot. Ha egyáltalán érdekel, a földhöz tapadt fantasztikum érdekel. Nem szeretem a gondolat táncosait és primadonnáit, de itt, a kötet körül a véletlen sejtelmes jelei úgy fölszaporodtak, hogy lehetetlen nem észrevenni bizonyos szignálok, bizonyos szemléletbeli jegyek analógiáját, sőt, biografikus adatok egyezését. Költőként ugyanabban az évben indultunk, 1979-ben, ugyanannál a kiadónál, ugyanannak a nemzedéki antológiának a szerzői vagyunk (a Madárúton című híres-hírhedt antológiára célzok), a közgazdaságtan vitt el bennünket először, Erzsit egyetemi fokon, engem középiskolásként, Erzsi édesanyja abban a városban állította ki képeit, ahol az én fiam tanul, Pápán, s abban is egyezünk, hogy az újabb idők egyik ikonikusnak mondható költője Csoóri Sándor. Ugyanabban az alkotóházban, Sikondán, ernyedeztünk a régi időkben, és még sorolhatnám. De újra mondom, nem szándékozom misztifikálni a dolgokat, noha meggyőződésem, hogy a mítosz - ha tetszik, ha nem - életünk része. Mindamellett a kérdést sem akarom megkerülni. Tóth Erzsinek 2011-ben megjelent egy kötete, amely összegyűjtötte addig írott verseit. Erről a könyvről közöltem egy esszét, amely a Hitelben jelent meg először. Erzsi felfigyelt az esszére - a többi már szinte magától alakult. Megkérdezett, hogy lenne-e kedvem, erőm és indíttatásom, hogy írjak a költészetéről. Hogyne lett volna! Tóth Erzsébet, nekem Erzsébet vagy Erzsiké, az a költő, aki szenvedélyével és autentikus kifejezőeszközeivel megmutatta, hogy a múlt század nyolcvanas éveinek műanyag-költészetéből van kiút; aki megmutatta, hogy félúton az esztétikai nyomor és az esztétikai vágyak között hinni lehet a költészetben. Arra célzok, hogy épp a múlt század hetvenes éveinek végén kezdték egyesek (érzésem szerint az indokoltnál fölsrófoltabb hangon) emlegetni a vers válságát. A vers mindig válságban van (a válság műfaja, a fátumé, a lelki feszí- tettségé; és keveseké), és sosincs válságban, csak jönnie kell egy Rimbaud-nak vagy egy Adynak. Az íróős, Homérosz adja meg az ő Odüsszeuszának a választás esélyét; a halhatatlanságot akarja vagy inkább hazamenni ? És Odüsszeusz a szülőföldet választja. Ügy, mint a vers. Mert a vers, minden vers a hazatérésért elmondott monológ vagy ima. Nincs ebben az égvilágon semmi heroikus. Épp ellenkezőleg: így természetes a dolog. Csakhogy hazaérni se könnyű, s pláne nem volt az a hetvenes évek végén. 93
