Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Szerezzük vissza a szavakat. Beszélgetés Kelemen Lajossal
B. P.: Álljunk meg itt egy pillanatra! Tényleg ennyire problémás volt költőnek lenni egy évtizeddel a rendszerváltozás előtt!Egyáltalán: mit értesz műanyag-költészeten ? K. L.: Költőnek lenni mindig problémás. Hogyne volna az, ha a költészet minden másnál mélyebbre lát. Csak egy gyors példa. Ady úrasztali kenyérnek nevezi Csinszkát. Ki áll meg és gondolkodik el azon, hogy micsoda távlata ez az érzelmeknek? Shakespeare szerelme a test kenyere, Adyé úrasztali kenyér! Egyébként tízszeresen, százszorosán problémás volt a költés, látótávolnyira a rendszerváltozástól. A rendszer sietve magába szippantotta a hajlékony jellemeket, aztán kirakatba tette őket: íme, a szabadság gyermekei. Ez hatalmas hazugság volt. A hamisság monszunjában a legnehezebb bizonyítanod, hogy száraz vagy. Egy nemzedéktársunk, akivel történetesen szintén ugyanabban az évben indultunk, a mi korosztályunkat arctalannak nevezte. Aki ma megnézi a nemzedéki antológiánkat, mosolyog ezen: nem arctalanok voltunk, hanem egy társadalmi forma agóniájának lírai nótáriusai, magyarán: félrevezetettek. Százan, ezren leírták, elmondták már, hogy a szépség nem lehet meg ember nélkül. Az ember több, komplexebb, mint ami társadalmi státuszából levonható róla. Márpedig az a hatalom elsősorban nem az emberről, összekuszált múltjáról, körülötte a rend recsegéséről, hanem a proletárról, a békeharcosról (no, az mi ?), abszurd elvek társairól, vagy Isten tudja miféle fölcímkézett lényekről akart dalt hallani. És lehetőleg minél kevesebb háborgásról, nyugtalanságról. Ezt nevezem én műanyagipari lírának. Egyáltalán nem ez volt a magyar líra, de ilyen is volt. A mi nemzedékünkből is akadt nem egy-két alak, aki alázenélt a hatalmi kívánalmaknak. Vagy mondjuk engedélyre lázadt. Ha úgy álltak a dolgok, hogy Nagy László a költő, a minta, akkor őt mímelték, ha az avantgárd jött divatba, akkor áthúrozták a hangszert, és hirtelen avantgárd költők lettek. A jellem piacosítására nem jó szó a jellemfejlődés, ne keverjük ezeket a dolgokat. Ami pedig az esztétikai nyomort illeti: mit mondjak? Amíg némely poéták másodállásban ügynökként munkálkodtak, s ezt a konkrétumot a költői karrier elvontsága fedezhette, addig az esztétikai nyomor igen-igen enyhe kifejezés. De ne tévedjünk: a Madárúton nem a szélkakasok emlékkönyve. Hogy miért, erre nézve mindenkinek megvan a saját magyarázata. Az enyém mindössze annyi, hogy soha nem írtam programos verset. Ezzel együtt, s a lázadás igazi mérvéhez viszonyítva, a fiatalságtól elvárható vitalitáshoz képest a Madárúton, finoman szólva is, bátortalan könyv. Persze könnyen lehet: ha bátrabb akart volna lenni, ki sem adják. Erzsiben egyébként éppen az fogott meg, hogy - a szó csaknem teljes értelmében - az Ártól indulva eljutott az Óceánig. A nyírségi tanyavilágtól az óceán túlpartjáig; s ez mint jelkép alapvető. Egy biztos: a nemzedéki antológia legérettebb költője volt. 1979-ben az írószövetségben találkoztunk, láttam egy csodálatosan szép leányt (emlékszem, épp evés közben voltunk, én egy társasággal a szomszéd asztalnál, s megállt a falat a torkomon), aztán el kellett telnie közel négy évtizednek, hogy újra megtaláljuk egymást. Ez önmagában egy külön történet. 94
