Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - Kelemen Lajos: A szív hatványai

Egység, teljesség: realitás ez ma, vagy hiábavaló kapaszkodás egy tüneményért? Talán a tartósságban lehetne bízni, abban, hogy az arcunk nem szökik mások arcába, hogy cselekedeteink nem egy idegenéi, hogy nem csupán egy figura körvonalai vagyunk. A nagy lélek nem rémül meg a hasadt élet fájdalmától, és nagy lélek az, akit elfojthatatlan életvágy hajt - a nagy lélek minden életmozzanatot a sorshoz viszonyít; ebből faragja művét. Elég neki egy szó, egy helyzet, egy jelenség, s máris a szétforgácsolt világ fölé emelkedik, útra kel, hogy meghódítsa azt a korrigált univerzumot, amely a meglévőnél méltóbb egyetem. Mi más a vers, ha nem jelképes földmunka, hegesztés, útkövezetés, aszfaltsimítás: a lehetetlen-lehető képzelődés szítása, hogy a szíwel-lélekkel végzett munka révén elkészül a híd világ és világ között? A jelentős művek mindegyike nem arról igyekszik-e meggyőzni, hogy egyazon talajról és éggömbről van szó; s az alkotás vitathatatlan vonzásához a több élet eshetősége is hozzátartozik. Az, ami az élet idejét és terét teszi, így teljesedik ki az alkotás révén - föltéve, hogy emberi érdekű alkotásról beszélünk. (Mert különben valami hasonló lendület, a birtoklás, az uralkodás vágya az ember elpusztítására is indíthat.)

A becsvágy átszakít minden korlátot; a dolgok végső meglátásához, vagy csupán ahhoz, hogy az ember előléphessen valamiféle épkézláb mítosszal, egyetlen metsző, világos mondat szükségeltetik, a végtelen vers tűzforró és jéghideg centruma.

Tóth Erzsébet is a végtelen verssel kezdte, evvel a szabadjára engedett szótömeggel, amely sok tekintetben parttalan, de erővel teljes; egy fiatalember magukkal nem bíró indulatai rohangálnak itt; dühösködő indulatok, füstölgő szomorúság, kereső szenvedély. De nem arról van szó, hogy mindez az érzelem és a fölébe kavargó gőzkör, a nosztalgikus visszavágj egészen birtokába ejtené az indulatok és szenvedélyek tartalmát. Sistereg és vívódik a szív, hogy annál szenvedélyesebben meglódítsa a kifelé szánt mondanivalót: „Kikerülhető vagyok / és titkolni lehet, de valaki kézen fog, / elvezet innen, valaki tiszta szememmel tartozik nekem, / még fölvehetem a legperzselőbb inget / még elázhatok, elzuhanhatok, / lehet még útlevelem, nyári ruhám, / nyári bőröm, nyári életem” {Egy végtelen vers közepe). Elindulni a közösség felé: az ifjú, aki annyi mindent áldozna ezért, vajon lelkigyakorlatot tart itt, vagy egy valóságos életvitelnek ad hangot ? S mit tesz az eljövendő: megtartja, avagy megtagadja a fiatalkorú romantikát ? Az érett szerző műveiben a nosztalgiákon áttetsző valóságlíra izgat. És nem tétlen: tovább bujtogat a szív is.

Tóth Erzsébet túlbecsülhetetlen eredetisége az, ahogy testvériességet definiál - semmi sincs kőtáblára vésve, a toborzás azonban a lehetőség szellemében zajlik. Valósággal az összetartozás istenének asszonyi változatú Salamonjaként zenged énekei énekeit, „...a rengeteg kis vég-mag / majd hullámzik újra napszínű / nyilakban, forró kalászokban, / majd valamelyik júliusban (...) őszi, tavaszi szántások, / őrült szántóvetők, / csupa hasznos állat: emberek, / giliszták, hangyák lótetűk.” {Véget vet) Hol ragadhatnánk meg föld és ég, kicsi és nagy, ember és természet együvé tartozását, ha nem az alakulás síkján?

Az élet a változásban igazolódik, de semmi nélküle e változás. Az nem lehetséges, hogy az ember, perspektíváit illetően, a végtelen állandó lakosaként tetszelegjen.

89