Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - Kelemen Lajos: A szív hatványai

A túlontúl is érzékeinkben ragadható meg: ami különös paradoxon. Határhoz kötöttekként terel bennünket egy sugallat a végtelen felé. Az emberi határokról és határtalanságokról rágódó Tóth Erzsébet a lelkiségbe (a „nem múlandómulandó” jóságba) helyezi ki azt az erényt, amely a végtelent illetően talán nem téveszt irányt. S talán tényleg nem múlandómulandó, de nem is változatlan; esései és emelkedései okán egyaránt ébreszthet büszke részvétet, páratlan boldogságot.

Az Aliz már nem lakik itt legtöbb versét éppen e két part, a részvét s valami messziről derengő öröm (helyenként nyílt boldogság) között hányja-veti az íráskedély. A kötet szerzője abban üt el a különös mondanivalóikat élező harsány modernektől, hogy ő, mint a klasszikusok, az egyéniség pompáival szemben az örök filozófiai banalitásokat, elegánsabban szólva: a nagy végokokat találja az írás alkalmaiban. Holott csöppet sem irodalmias, ellenkezőleg: merőben személyes atmoszférájú líra az övé. E személyességből, vagyis az önmagához való hűségből meríti erejét. Ahogyan soha senkinél, természetesen Tóth Erzsébetnél sem azonos a szerző emberi alakja a versből kinyilatkozó hőssel, viszont keveseknél esik egybe e két alak olyan természetességgel, mint az Aliz már nem lakik itt darabjaiban. Hogy honnan is származnak e versalany laza közvetlenségei, szép páraszerű ereszkedései, határozott fény-árny kontrasztjai?

A narratív hajlam, a mitikus színezet a nagy vallomásosok (s melyik modern nem az?) leszármazottjának mutatja - modern, mint Csoóri, modem, mint Herbert. És modern, mint a vagány, bevégzetlenségre ítélt beatnikek. Csakhogy Tóth Erzsébet képes átmelegíteni az egyén töredékességét és fagyait. Verseinek legtávolabbi ataviz- musaiban az antik, szelíddé válni tudó keménység üt vissza, nem annyira a modernek hidege. Ugyanakkor bizonyosnak tetszik, hogy közvetlen átjárása van József Attilához, de talán még Füst Milán szelleme is érintette. Ha pedig igaz, hogy az ádázul mú- lékony és szokványos élettényeket metaforikus magasságba vivő vers csínját-bínját az angolszászok értik legszínvonalasabban, akkor nem meglepő, hogy a természetre (az emberi természetre), a történelemre tágan látó Amy Clampitt vagy a súlyosan érzékeny Sylvia Plath iskolájában is megfordult. De mindez a kész személyiség fényében csak annyira érdekes: mint az alkat genezisébe belejátszó epizód.

Az erők már sűrűsödtek, a tehetség rég elhatározta magát, elánja és jellegzetességei tulajdonképpen a kezdetektől tisztán felismerhetők. Jeanne dArcot, Jane Fondát emlegeti, Guevarát, odébb tőlük Petőfit, Adyt, Csontváryt, Németh Lászlót; lázadókat és lázadást, önvesztést, tapsot, tribünt, mikor „a maradék lehetőség még milliónyi”. Kora és pályája tavaszán, egy tépett hangulatában azt mondja: „Jó lenne megtagadni... az elrendelést”. De amit legjobban akar, az a jellemek, ízlések, mániák, karakterek, képzetek, gusztusok, érzések, szerelmek kölcsönhatásából kiinduló és testet öltő dinamika: a közösség. A fölépítendő, óvandó, ékítendő szent közösség. Avagy csoport, kompánia, társaság, banda - mindegy is, mi a neve, csak jöjjön el, legyen meg; legyen összetartozás. Életöröm, gyűlölet, rajongás, mámorok forognak itt, s vésik, faragják, finomítják a sors domborulatait, lerajzolják a nyarat, az öröknek vélt nyarat, a sokszorosított arcú angyallányok és angyalfiúk arcára markáns vonásokat vésnek. A lélek halhatatlansága és a test kalandregénye, minden aranyával és salakjával, mítosszá magasztosul, amely90