Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Kelemen Lajos: A szív hatványai
3 KELEMEN L A| 0 S A szív hatványai TÓTH ERZSÉBET ALIZ MÁR NEM LAKIK ITT CÍMŰ KÖNYVÉNEK EGY OLVASATA Ám jó: hátrahelyezetten is maradjanak a legendák örök dolgok közé beszőve. Kicsinylő, méltánytalan, túl egyszerű volna titkaikba és viszonyaikba utólag belekapaszkodva megpróbálni magyarázni, ami előbb volt hebehurgya, szent, nagy emberség, vagyis fiatalság; s ha előbb volt, mért volt előbb, mint a bölcsesség és az éleslátás. Az embernek végül, legendákban és legendákon kívül, úgyis csak önmagával ajánlatos versengenie; és nem is annyira a viszontagságaival, inkább talán a belézárt folytatással. Nagy vágy? Nagy, mint egy legenda mondatai ? Ezek, ha nem a természetből át- áramló ajándékok, jobbára sóvárgásokat és kísértéseket hirdetnek, s ritkán utat. A legenda már csak ez: járulék, a kálváriát oldalvást szegélyező köd- és színelegy. De értsünk tisztán: nem kócból rakott tűz. A pályakezdő Tóth Erzsébet sem a hatásos versszövés végett emlegeti kipirult lélekkel: „Imádkozni a hegyek lábamhoz térdelnek, / hogy tenyérbe vehető patak-víz, / széna-ágy, fenyő-akarat legyek. / Mert Istennek a madárutat kaptam, apostoloknak virágokat.” (Madárúton) Az ifjúság mutáló öntudata nyilatkozik. A szavak saját szépségüket revelálják: tehertelenül és gondtalanul. Ha a poétamadarak útja a nyelv fenségéből és az ifjúság ragyogásából hasított ösvény, és semmi köze a társadalmi számadáshoz, kicsivel könnyebb olvasni: „Most nem hiszem (...), / hogy a szétrugdalt kenyérből / én is ettem, enni fogok.” Az ember a kisszerűség közepette hirtelen megélénkül? A vers születése idején ugyanis a magasztos mondatok szárnyalását éppen szembedühöngi a mind fesztelenebből alacsonyodó politikai középszerűség, egyáltalán: egy sivár, lagymatag kor, amely egyedül a soha meg nem valósuló ígéretek építgetésében fáradhatatlan. S nemhogy a madárforgalmat, eldugott puszták csellengőit is a lélekőrség fürkészi. Európa egy részét rezervátumba zárják, itt ki-ki úgy képzeli, hogy majd tagságért esd az anya- természet, továbbá a munkásosztálynak odaígérik a jövőt és bejelentik a történelem végét, csak valahogy az eszmebarátság egyre kétségbeesettebb, egyre elnyűttebb. Az isteninek nagy jóindulattal nevezhető madárúton mindenesetre föleresztetik egy nemzedék. S ahogyan általában lenni szokott, egykettőre külön irányokra szakad az egy-út. A kor csendes lázadói, vagy a lármásabbak éppúgy nekifognak a magukénak, mint a generáció önkénteseiből összerántott szabadcsapat: a mozdulatlan hazugság lélek- és tájképfestői. A történelem végére datált aranykor aktuális szaka szeretve szívja magához szolgáit, de hiába, az igazi kvalitás dacol. „Most könnyebb kősziklából lélegzetet venni” - írja a huszonéves szerző, mint aki nem akarja hagyni, hogy megcsalják szerelmében, holott a Töviskoszorú is az ő szeme igazsága: „szíves86
