Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Kelemen Lajos: A szív hatványai
kedjenek kitámolyogni innét a friss levegőre / de azt ajánlom, az utcán ne folytassák / az éneklést”. Néha ennyi: egy félreeső csapszékben a faltól falig zúgó viharzás, az elsajátított vagy a valódi lelkesedés és a neki ellenszegülő tapasztalat is elég a drámához, mely próbára tesz, roncsol, de amelynek nagy adománya a választás. Persze, hiszen a dráma: változás. Hőse az alakulásba zuhanó hős. Érzelemtől és rációtól foglyul ejtetten kénytelen végiggondolni magát és a világot. A hős előkészül és emlékezik - ez volna tán az oka, hogy a drámák legtöbbje annyi nosztalgiától teljes? A nosztalgia megbízhatatlan. Tényeket és vágyálmokat diffundál. Homályként gomolyog elő ama kép vonalközein, amely az ember kalandjait őrzi. Homályban és félárnyékban forgatja e képeket, ezért megbízhatatlan. Másfelől viszont a felmerülő kép újra és újra odaforrasztja az embert a bizonyossághoz, hogy sorstól kapott kalandjai legalább félbe-szerbe valóban megestek. Ha csodálni akarjuk a fiatal Tóth Erzsébetet, munka közben kell őt megfigyelnünk. Nála kezdetben volt a hajnali ködökre emlékeztető opálos verstér, amelyet az egység iránti vágy szervezett, s amelynek a hit lett a rendje. Az a hit, hogy a gőzeibe és gondjaiba takarózó világban benne van e világ későbbje, a kibontott hajú reggelekre ébredő világ, néhány meghitt gondolatból ácsolva. Az ábrándnak könnyű bedőlni, ebben rejlik minden hidegvérű politika testmeleg simulékonysága: akármilyen körülmények övezik is, akármilyen nyűgök közt verődik is a teremtmény, de súlyokon és kölöncökön túl, övé a csodák lehetősége: néha nyer. A szolgaság valaminő csoda folytán az ellentétébe csap át. Egyelőre azonban az a csoda, hogy Tóth Erzsébet önmagán töprengve, illúzióiból a világot látja visszatükröződni, s azt mondja, szeretem, tehát hívom; félek tőle, holott kezemben az élete. A csoda az, hogy a világ eszményképeim tagadása, holott teljes célom a világ. Vajon a pillanatok révén, amelyekben az ember átbillen a merengésbe, csakugyan egységet nyer? Amúgy pedig: mi, ha nem csodák posztulátuma az is, hogy nagy hirtelen föleszmélő ifjúságában túl akar hajlani a dekadencián, minden alkotás velejáróján, melyet legfeltűnőbb módon az életszegénység-életgazdagság viszonya fejez ki egy-egy műben. A saját birtokára találó Tóth Erzsébetben zúzatlan a hit, hogy a részek költészete összetart (vagy összetartható). S hogy fölöttük napként gyullad, és együtt világol a művészet („a versek szerelmes csillagok”), a politikum („Eljön ide Jane Fonda és Angela Davis, / de Petőfi csizmáját nem húzta föl senki”), s hogy a természet, mondjuk, egy diófa maga többet tud („nem tűnnek el nyomtalanul az ilyen percek”), mint a frivolitás valamennyi prófétája együtt. Igen, a szerves formálás Tóth Erzsébetnél (legalábbis kezdetben) azt jelenti, hogy elveket akar leszögezni, miközben lelke legintimebb (s ami ezzel majdhogynem azonos: legemberibb) felét is kész odaadni a versnek. Csupa együttérzés, kiáradó érzelem, csupa gyöngédség, csupa lányos finomság - és amúgy közösségi orákulum is, csupa elhivatottság, telve a képviselet vágyával. Fontos neki a mindennap, fontos az élet, és metafizikába lendülő sorai szerint fontos a végtelen. Ezért egy bizonyos nagyon tág értelemben: úgyszólván valamennyi verse 87
