Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - Tóth Erzsébet: Tárcák

rekből meg még annyiból sem éltem, nemigen tudtam gondolkodni. Sőt, az is fölmerült bennem halványan, hogy talán a gyűlölt, olykor már pestises kiütéseket okozó kényszervállalkozói számlakönyvemtől is megszabadulhatok. Lesz főállásom, fizetésem, és kész. Orülgettem óvatosan, mert voltak gyanús jelek.

A főszerkesztő költő volt ugyan, de főleg az első számú konzervatív napilap publicistája, egyik helyettese elég ismeretlen író volt, mint utóbb kiderült az egyik vezető politikus kiadója, harmadiknak bevettek egy írót is a vezetőségbe, no és aztán a lapigazgató az pártember volt, mert azt azért rögtön tudni lehetett, hogy ez a Fidesz lapja. Először is Kötésén jelentette be indulását a polgári pikniken a jeles polonista költő. De akkor még nem mondott semmi többet, csak hogy hamarosan indulni fog egy ilyen lap. A kuratórium vezetője Csoóri Sándor lesz. Tudni kell, hogy a név Magyarországon elég arra, hogy a mértékadó, véleményformáló, európai, szürkeállomány stb. értelmiségből előbújjon a kénsavat okádó bibliai sárkány. Politikailag korrekt megfogalmazásban: említettek totális ellenérzését keltse. (Aki nem tudná: Politikailag korrekt azt jelenti, hogy cigány, zsidó, más kisebbségi nyugodtan cigányozhat, zsidózhat, a többinek kuss.) Persze, most sem csalódtam, a gépezet beindult. Még meg sem jelentünk, már indultak a pusmogások: ennyi és ennyi és hány millió és milliárd, a gyanakvás és a nem is palástolt ellenségesség, gyűlölet közben kellett megszületnünk. Hamarosan abba kell hagynom a többes számot, mert pillanatok alatt egyedül maradtam. Sőt, annyira egyedül, hogy olykor még a józan eszemben is kételkedni kezdtem, és magam is gyanús voltam magamnak.

Kezdtem megérteni, micsoda tét forog kockán. Hogy a sajtó egy szelete nem orosz krémtorta. Nem is angyalbögyörő. Életek, sorsok forognak a nyomdagépek prései alatt.

Már az első szerkesztőségi megbeszélésen, ami egy jó nevű étteremben volt, elmondta a főszerkesztő, hogy ami itt elhangzik, szigorúan titkos, aki valamit innen kivisz, már nincs is a lapnál. így, ilyen keményen mondta. Mintha hadseregben lennénk, nem egy étteremben. A meghívottak között voltak ismerőseim is, de ők voltak kevesebben, többségüket nem ismertem. Először is feltűnt az ott levők száma. Ügy harminc körül lehettünk, nem értettem, miért kell ekkora létszám. Azt hittem, nyolctíz ember elég lenne egy ilyen laphoz belső munkatársnak. Főleg, ha titkos a dolog. Még meg sem jelentünk, már mindenhol figyelőket, besúgókat képzeltem magam köré, alig tudtam este elaludni.”

Körülbelül eddig jutottam visszaemlékezésemben, amit úgy tíz-tizenöt évre gondoltam titkosíthatónak, amikor egy szombat délelőtt apám azzal fogadott, hogy meghalt Csurka. Persze próbáltam védekezni, hogy az nem lehet, meg hogy ez már biztos? Biztos, mondta olyan arccal, hogy nem lehetett kétség.

Az egyetlen ember, aki őszinte tudott maradni ebben a politikai korrektségtől búzlő mocsárban. Amikor engem a lapjához hívott, felmerült bennem, hogy most aztán Csurka-bérenc leszek, de akkor már mindegy volt. Inkább megtisztelőnek éreztem, hogy elvállalt engem a lapban, rögtön második publicistának. Annyit írok, amennyit akarok, és ahogy bírom, nem volt meghatározva időpont sem. Ezt hagytam ott a biztos állásért, nem sejtve még, hogy mi a biztos. Amikor ismét nem volt állá73