Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - Tóth Erzsébet: Tárcák

som, ugyanúgy közölték és közölték volna írásaimat, nem volt harag. Csak írni nem írtam már, jobban elment az íráskedvem, mint valaha az életben.

Még nem szoktam meg, hogy meghalt, nem tudom elképzelni a hétvégéket a Magyar Fórum nélkül, amit a család közösen olvas, plusz az egész utca, mert már egy újságra is alig van pénzünk. Úgy voltunk az újságjával, mint ő volt valaha a lovakkal. „Nem tudok mit kezdeni a hétvégi délutánokkal, ha nincs benne ló.” - így fogalmazott egy nemrég újra levetített portréfilmben. Ja. Nincs benne ló. így érzem most én is.

Ne kerteljünk, legalább most, amikor még szinte itt él közöttünk. Legyünk eny- nyire tisztességesek hozzá, ha nehéz is. Meggyőződésem, hogy nem volt antiszemita. Egyszerűen már évtizedek óta úgy írt a magyar társadalom folyamatairól, a rendszer- váltás utáni gyalázatos játszmákról, hogy nem kellett igazodnia semmihez. A Magyar Fórum olyan volt a sajtórengetegben, mintha idegen bolygón jelenne meg, annyira nem vállalta az elvárt igazodásokat, fontolgatásokat, nem volt hajlandó patikamérlegre tenni a gyomorszájra mért ütéseket és/vagy bókolásokat. Ara volt ennek, előbb kizárták az MDF-ből, azután a MIÉP ellen is hatásos volt a „globalo-komprádor li- berokraták” (copyright Bogár László) szőnyegbombázása. 0 fittyet hányt az uralkodó beszédmódra, magyarul szólt a nagytőke urainak mesterkedéseiről, és igen, olykor a származásukat is emlegette. Az antiszemitizmus stigmája azokat is távol tartotta tőle, akik pedig tudták a bélyeg hamisságát. A stigmatizálóknak tudniuk kéne, hogy a stigma ugyanúgy éget, mint a sárga csillag égethetett valaha, és semmivel sem könnyebb élni vele. De hiszen élni kell! Kinek hiányzik egy ilyen gyalázatos bélyeg? Emlékszem hetvenedik születésnapjára az írószövetségben. A szervezőkön kívül alig volt ott író. Ma már lehullt a lepel, melynek egyik sarkát Csurka István húzta meg. Nyíltan nyögdécselhetünk az általa először feszegetett világuralmi helyzet mindennapos megszorításai és ostorcsapásai alatt. Nyíltan beszélhetünk arról, hogy a kis nemzetek függetlenségét fenyegeti, nyeli el egyben a globalista sárkány, és az európai baloldal által uralt unió. Nem írom le, nem foglalom össze, minden nap minden percében ezzel a sárkánnyal küzdünk. Orbán Viktor fejét követelik, mert az ő feje még a helyén van. Csurka Istvánról azt hitték, rég legyőzték, megsemmisítették, írogassa csak az újságját, nincs sehol. Pedig ott volt, dolgozott. Az ő harca nélkül nem lenne most kétharmados koalíciója a Fidesz-KDNP-nek. Ö tudta legjobban: ha nem lesz meg a kétharmad, itt vége mindennek. Meglett a kétharmad, és így is majdnem vége mindennek, mert olyan erővel támadnak a vesztesek, hogy arra még nem volt példa. Bíró Zoltán így foglalta össze a helyzetet: „Gyurcsány a parlamentben. Csurka István a koporsóban.” Igen, ez a politikai látlelet.

De van egy fontosabb része az igazságnak. Erről csak az tudhat, aki ott volt a temetésen, és kijött a ravatalozóból a gyászbeszédek után a friss levegőre, és megállt egy pillanatra a lépcső tetején, fejét felemelve. Ott, amerre szem ellát, emberek tömegét látta. Ezrek? Néhány ezer? A számok elnémulnak, elszégyellik magukat azoknak az embereknek a gyászát, csöndjét, méltóságát hallgatva. Csurka Istvánt nem hagyta el népe, az igazak, akik mindig az őszinteségben hittek, hitték, hogy a magyarságot nem szabad elveszíteni, bármekkora erők támadnak ellene. Sütött a nap, a

74