Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Nagy Gábor: Egy gramm papír. Tóth Erzsébettel beszélget Nagy Gábor
Tóth Erzsébetről Ez az agyszerű, fekete borító, melyről fehéren világít a költő neve alatt a cím — Egy végtelen vers közepe —, alighanem a tavalyi év egyik kiemelkedő vers- gyűjteményét rejti. Az pedig kétségtelen, hogy a Kozmosz által kiadott könyv fiatal, Induló költészetünk tavalyi legjobbja. A szerző tehetsége és a jelképesen is értelmezhető cím jogosítja fel az olvasót arra, hogy reménykedjék: ez a végtelen vers folytatódik. Talán — hogy Tóth Erzsébet egyik kedvenc szavával éljek — maga a címoldal is ezt sejteti, talán erre utal a fekete mezőben szétágazó kék, talán folyó az, talán faág, amelynek további ágad- zását-bogadzását csak a könyv méretei akadályozzák. Talán éppen ezért találja kevésnek a hagyományosan lezárható verset az, aki — mint Tóth Erzsébet — a végtelenség igézetében indul el útjára, Még ha ír is ilyet, akkor is folytatást ígér: fönn hagyja a hangot. Mikor megjelent ez a könyv, találkoztam egy költőtársunkkal, aki — minthogy hasonlóképp figyel az új líra értékeire és félreértéseire — szintúgy, mint jómagam, az év kötetének ítélte. Csak annyit tett hozzá, hogy nem tudja, mi történik, ha Tóth Erzsébet végre boldog lesz, ha megszűnik, kiapad az a forrás, amely ezt a végtelen elégiát táplálja? A válaszom kegyetlennek tűnhet: ez a veszély költőnket nem fenyegeti, mert azok közé tartozik, akik eleve magukban hordoznak annyi tragikumot, amellyel még a boldogság korszakait is túlélhetik; nem féltem az idill töl. A megteremtett költészet óvja legbizto- . sabban: aki be meri vallani azt is, ' hogy Rózsás üvegemet magamhoz szorítva, úoy ! alszom el. akár az alkoholisták” — azt nem fenyegeti a közhelyszerű versoptimizmus. Tóth Erzsébet könyve megrendítő olvasmány. Nem azért, mert az utalások, asszociációk bozótjából kivehető a gyerekkor óta tartó tragédiásorozat, hanem azért is, mert költészete a minden és az egy halálos ellentmondásán alapszik. Azaz: a mindennel — ez is kedvenc szavai közé tartozik — végletesen szemben áll az egyón magánya. Lehetne ellene küzdeni, ha a költő életét vagy magatartását romantizálná, de Tóth Erzsébet ereje éppen abban van, hogy erre nem hajlandó, így akar megharcolni önmagáért. Az Egy végtelen vers közepe című ciklusának nyolcadik részét ezzel a csodálatos képpel Indítja: „Néha egyetlen jelenetben foglalom össze életemet. / Volt egy asszony, amikor részeg urát meglátta, / kiállt az udvar közepére, és késsel tépte, pusztította a párnát, a dunnát, / és szállt a toll, mintha hó hullna. / Néha szeretném magam látni ilyen balladás- nak. / De szegény, elfutó, semmire se vonatkoztatható / pillanatok is sokat érnek. / Végül mégis a születést látom, / hiába szomp- rított el minden.” Lehetne kifinomultabb megfogalmazását is idézni annak az életérzésnek, amely Tóth Erzsébet költészetének és emberségének sajátja, de így többet mondanak ezek a ?orok; a lírikus kegyetlenül őszinte önmagához is, fölméri, melyek lehetnek lehetőségei. Nem a lezárt történet, a tragikomiku- mot erkölcsi ség ében is összefoglaló balladásság — ő az emberben végtelenül rejtőző, olykor megfoghatatlan, olvkor egészen tárgyiasítható tragikum láttatá- sára törekszik. Ügy poetizálja a valóságot. ho~” az egyszerre legyen azonos életes magával (zöldszoknyás húsvétokkal, szaloncukros karácsonyokkal, görögdinnyék titkosával stb.), és mégis mozduljon el annyira tükörképétől, amennyi elég a költészethez. Szerencsés aTkat: par excellence költő, aki megtalálta azt a formát is, mely a legszerencsésebb mindehhez: a gondolatpárhuzamokra épülő, sorolós és gyakori hasonlataival — melyek mindig a különösségre épülnek — mégis a hagyományoshoz gyökerező szabad versbeszédet. Lehet, veszélyeit is érzi már. Azt, hogy a forma eluralkodhat, modorrá válhat, mint éppen a záróciklusban — Vége a galamb- kornak —, melynek vannak gyöngébb darabjai is. (Legyen kimondva viszont: egyik legkeményebben mai verse is itt olvasható: „Eljön ide Jane Fonda és Angela Davis /, de Petőfi Sándor csizmáját nem húzta föl senki.” Az a sok minden, mintha, talán, csak. amely a legszebb versekben valóban olyan, mint egy óraütés — biztos, bizonyos, pontos —, a gyöngébbekben csak kötőszó, utalószó, számnév. A szigorúság, mellyel saját magát és társadalmát nézi Tóth Erzsébet, felhatalmaz arra, hogy a kötetnek még olyan apró következetlenségeire is figyelmezzek, mint a központozás tévedései. Az az emlék is kötelez, melyben meghatóan vallja be: yoricki intelmeket is kapott: „ezt megvesszük az antológiának” — mondta Kormos István, és hogy a „muszáj pon- tosjé”. Tóth Erzsébet tehetsége szén és gyémánt. Azaz inkább: olyan gyémánttá jegecesült szén, amely- lyel még lehet házfalra is fekete ábrákat rajzolni, amellyel már üveget is lehet metszeni. De hogy igazi fényében ragyogjon, kell a gyémántköszörű is. Hadd fájjanak egymásnak. Élet és Irodalom 1980. január 5. 56
