Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Sturm László: Évszakváltás - korszakváltás
tökéletes (ebb) keresztényi igazsághoz. A vers még nem a rátalálás kegyelmi állapotát, hanem az átmenet riadalmát festi, de úgy, hogy kimondatlanul megmarad az egyetlen esély, a Fohászkodás „felérhetetlen” Istene. Vagyis a vers szólhat az evilágnak való meg- halás és az igazi valóságban megnyert élet krisztusi igazságáról, a krisztusi igazságok élettényként való felismerésének döbbenetéről. De még csak nem is okvetlenül kell ehhez a magyarázathoz megtagadni a pogány kultúrát. Felfogható a kereszténység úgy is, mint annak beteljesítése, a legjobbak által mindig is sóvárgott megváltása, az ellentétek egybelátása: „így éreztek a régiek, midőn Venus Urániát - a lelki szerelmet vagy szép érzést - egyszersmind halál istennőjének nézék. Érezték t.i., hogy az egyszersmind valami lelkibb és szebb életnek érzője és ösztöne vagy homályos látója; érezték, hogy annak lelki látása miatt nem elégszünk meg a földi élet kellemeivel, hanem valami szebbet sejtünk és óhajtunk, elannyira, hogy a világnak gyakran élve meghalunk, vagy csak félig élünk; érezték, hogy a lélek legfőbb érzelme, a szeretet vagy szépérzet nem tehet föl egyebet, mint a legfőbb értelmet és legfőbb célérzést.” (314. o.) Ez az idézet már át is vezet a harmadik értelmezési lehetőséghez, mely szerint ugyancsak van megújulás, de ez nem a korábbi ellenében, hanem annak újraelevení- tésében, áthangolásában valósulhat meg. Az ifjúság ligetét fel kell váltsa a meglett kor ligete, és akkor újraéledhet - új formában - minden egykor volt öröm. Ebben a vetü- letben az évszakszimbolika jelenléte válik meghatározóvá, szemben annak - a versben szintén szerephez jutó - megtagadásával („Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!”). Az életteljesség, annak szükségszerű kiürülése, majd újratöltődése az évszakok ciklikusságát idéző körkörös, vagy inkább spirálisan emelkedő mozgás - innen nézve: egyrészt folyton visszatér, másrészt nem tér vissza soha, ami egyszer elmúlott. Ennek a felfogásnak a körébe sorozhatóak a felvilágosodás eszméit letapogató versek, melyek mintegy a megújulás aktuális erőforrásait veszik szemügyre. És a vélelmezhető utolsó költemény, Az igazi poézis dicsérete is, bár sokértelmű teltséggel, de leginkább ezt a szálat szövi tovább: „Gyönyörre nyílt szív nyiladozza / A szeretet csuda két virágait: //A szent poézist és a dicső erényt”. A szív hangsúlyos szerepeltetése - az idézet előtti versszakban is előfordul - a modern kor keresztény, szentimentális, romantikus ben- sőségére utal. így azt sugallja, hogy a görögség „örök ideáljai” ezúttal az emberi ben- sőség, egy új személyiségeszmény révén nyerhetőek vissza, illetve léphetnek új fejlődési pályára. Természetesen ehhez az szükséges, hogy a „szív” ne szentimentálisán elomló vagy romantikusan akaratos érzelmességet jelentsen, hanem az érett - keresztény? - személyiség újraértelmezett középpontját. A közelítő tél, ha így vesszük, az érett személyiség szembenézni-tudása jó és rossz, öröm és veszteség keveredésével. A személyiség esetlegességével, amiért viszont kárpótol az isteni egész - esendő személyiséget szintén magába ölelő - teljessége, melyet a szeretetben önmaga fölé emelkedve képes megtapasztalni (erről az önmaga fölé emelkedésről már volt szó korábban). Az így nyert fentebb szemszögből belátja az ellentétek keveredésének szükségszerűségét, valamiféle derűs nyugalomhoz, „rezignációhoz” érkezik. A remekmű is ezt képzi újra: „Az igazi poézis, ez a tündér világtükör, minél inkább poétái világtükör, annál inkább 49
