Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Sturm László: Évszakváltás - korszakváltás
nem egyes színeit, hanem mindenkor egészét mutatja az életnek; az élet pedig nem csupa szomor, nem csupa vígság, hanem csak ezeknek vegyülete, és éppen az a valódi poézis, mely a valóság tarka vegyületét harmóniás vegyületté formálja. /.../ Mert ha egyrészről az emberiség fájdalmaiban osztoztat; másrészről az ideális világ látásával gyönyörködtet, az erény nagy jelenetei által emel, a fátum isteni ideája által pedig nyugtat és resignatióra szoktat” (337. o.). Merényi a költő élettervében tapintja ki az érettség eszménnyé alakulását, és például Seneca hatásához köti: „Alapjában tehát életének magasabb célja, rendeltetése van, s maga formálta olyanná, amilyenné lett. Érdemes volt az alkotásnak feláldoznia egyéb vágyait, törekvéseit. Ezért tehát a senecai kétes jövőtől sem borzad: minden életkornak megvan a maga istene, rendeltetése, és erre készen áll.”5 Szintén Merényi emeli ki az érettség egyik nagy jelenetét Berzsenyi értekezéséből: „A trójai hős hadba indul, ahol a biztos halál vár reá; el fog esni nagy görög ellenfelének, Akhillésznek a fegyverétől. A harc előtt elbúcsúzik feleségétől és kisfiától. Ebben a búcsúban Berzsenyi az erkölcsi fenség egyik legszebb ’rajzolatját’ látja. Magát a jelenetet így jellemzi a Harmonistiká-bzn-. Hector komoly, de nyugodt méltósággal lép alá háza lépcsőin, csak orcája hajol a szenvedő Andromache felé, de egész teste már a vitézek felé van fordulva: a virtus fölúlemelte földi érzelmein. Önmagán nyugszik, nincs szüksége istenekre.”6 Mikor szétesik a világ harmóniája, akkor még mindig megőrizhető az ilyen „önmagán nyugvó”, sablonos istenértelmezésekről lemondó, emelkedni képes személyiség. (Akit Shakespeare és Eliot szellemében nevezhetünk „érett”-nek, József Attila szellemében „meglett”-nek, a Shakespeare-t fordító Vörösmarty szellemében ,,elszánt”-nak.) És a személyiségnek ez a kiküzdött harmóniája alkothatja újra leginkább a világ harmóniáját. Berzsenyi értekezéseiben (és kisebb mértékben költészetében) ez a harmadik út áll az előtérben. A teljes reménytelenségnek és a görögség elutasításának általában alig enged teret, értekezéseiben talán sosem. Ha eszmélkedése nem is engedi a teljes vagy a részleges értelmetlenség föltételezését, mint érzületek, ezek egyenlő joggal vannak jelen a személyiség mintázatában. Kínzóan lezáratlan ellentétességük egyben kicsattanó életszerűséget is ad a versnek. Leképezve az egész életmű termékeny feszültségét, amelyet talán Fábián István fogalmazott meg a legtömörebben: „A valódi klasszicizmus nem öntudatosan szállítja le vagy emeli fel a valóságot az értelem által alkotott harmonikus világba, mert naiv szemléletében ez a kettő: a valóság és az intellektus által alkotott fogalomvilág egybeesik. Amikor Berzsenyi - számunkra nem fontos, hogy magától-e vagy idegen hatásra - észreveszi, hogy a harmónia, a középszer külön értelmi művelet eredménye, nem pedig maga a valóság, elszakítja magát a klasszicizmustól és megteszi az első lépést a modernség felé, amely ellen pedig nem szűnt megküzdeni.” Végül nézzük, hogyan segít a föltárt (vagy ráolvasott) háromirányúság a vers egyik látszólag talán egyértelmű, sőt akár didaktikus mozzanatának az árnyaltabb értelmezésében. Miként értelmezzük a zárlatként kiemelt súlyt kapó két sort: „béhúnyt szememet fel nem igézheti / Lollim barna szemöldöke”? Az elsőnek kifejtett felfogás szerint arról van szó, hogy a legintenzívebb élet is tehetetlen a halál véglegességével 50
