Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Sturm László: Évszakváltás - korszakváltás

ugyan a lelketlen tárgyakat is, de csak mint valami decoratiókat a fő tárgy mellett, mely mindenkor az ember volt; s amaz érzelgő ragaszkodás a holt természethez, melyet az utóbbi poétáknál látunk, csak akkor kezdődött, mikor az emberi társasággal együtt az emberszeretet is megromolván, a poéta több gyönyört lelt a holt természet szépségeiben, mint a romlott emberekben.”(304. o.)4

Görög eszmény és romlott jelen szembeállítása számtalanszor visszatérő gondolat Berzsenyinél. Hogy ne valamiféle öreges és közhelyekbe ragadó zsörtölődésnek véljük, meg kell vizsgálni, miként állítja elénk a szerző a két korszakot, szellemiséget. Mert nem egyszerűen jó és rossz ütközéséről van szó. Igaz, hogy az antikvitás mindig felülmúlhatadan példakép, a jelen pedig kétes értékű, de az eszmény kibillenésében néha lehetőséget is sejtet Berzsenyi, talán egy új eszményi kor szükségszerű stációja csak az átmeneti hanyatlás. Van visszatérés az igazihoz, össze lehet egyeztetni a modern lelket az örök ideálokkal. És még az sem zárható ki, hogy végeredményben maga az eszmény gazdagodik, bizonyos értelemben felülmúlható az egykori tökéletesség. De szakadatlanul ott kísért a fenyegetés, hogy a romlás végleges, a hanyatlás visszafordíthatatlanná válik (legalábbis bizonyos közösségek, például a magyarság számára).

Látszólag közhelyes, sőt nyárspolgári a görögségeszme centrális fogalma, a középszer (harmóniás közép, arany középút) is. Horatiusi példa ide vagy oda, ma jobbára a centizgető átlagosság, a megalkuvó óvatosság jut róla eszünkbe. Berzsenyinél azonban, ha komolyan akarjuk venni, árnyaltabb tudást kell feltételeznünk. Nem a statisztikai átlag a középút, hanem az a pont, ahonnan az egész ragadható meg. Olyan középpont, amely bár többnyire középtájon vezet, néha akár valamely szélső pólussal is egybeeshet; „az aesthetiás középszer a poézisban a középpont és középtető, hol minden szépnek concentrálódni kell, mert ez a középpont és középtető maga az ember. Ez a princípium szülte a hellenikának örökös nagy harmóniáját, mely az embert magával, az istenekkel s az egész természettel oly szép harmóniába hozta; innét van, hogy a hellének mindenben csak a józan középszert, a szép egyszerűt s a legközönségesebbet szerették, s minden szertelent oly igen kerültek” (219. o.). A középszer tehát gyűjtőpont, rálátás. Mércéje az emberi léthelyzet tudatosítása „Isten és a többi állatok között középen” (216. o.), vagyis a transzcendenciát és természetet egyaránt átkaroló tágasságban. Az egésszel együtt mozdulni, de sem túlfeszítve, sem alulmúlva emberi adottságainkat. Minden elmozdulást, minden emelkedést csak addig engedni, hogy meg ne bomoljon az összhang. Ez éppúgy törvénye a versnek, mint a személyiségnek, az állami vagy köznapi életnek. Viszont a versben (művészetben) válik látványszerű és megismételhető élménnyé. A legfőbb költészet az átfogó rendet érvényesíti, így nélkülözhetetlenül hasznos. Szintén az összhang jegyében: „Éppen az a poézisnak és poétái kultúrának nagy charaktere, hogy azok minden szépművészeteket és tudományokat egymással és az emberiséggel harmóniába hoznak.” (322. o.) A belátható harmóniájú világ a „szép egyszerűség”. A görögség nem más, mint életünket az emberiség, az emberi lényeg távlatában élni. „A poézis legfőbb célja”: „az emberiség java”, illetve „a legfőbb poézis nem lehet egyéb, mint eleven testbe öltözött s leggyakorlatibb filozófia” (210. o.).

45