Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Sturm László: Évszakváltás - korszakváltás
A középszer vonzáskörében mozog az oly gyakran emlegetett józanság és szerénység. Mindkettő az egészhez fűződő viszony elevenségén épül. Ha az értelmes teljesség szerves részeként érzékeljük magunkat, akkor nem ragadhat el se homályos „miszticizmus”, se a puszta részt abszolutizáló zavaros rajongás - józanok maradunk. Nem ránt magához sem a fennhéjázó „dagály”, sem a hiábavalóság csábítása, mert állandósul a teljesség iránti alázat - a szelídség. Egy jellemző idézet szerint: „a poétái részegség csak addig poétái, míg józan, s tudja, hogy valamint az emberiségnek legfőbb charaktere a józan ész, aszerint a poézis legfőbb charaktere sem egyéb, mint a józanság, vagy a recensens szavai szerint: a legsebesebb lángokban is szelídség.” (209. o.) Az egész arányában időző, vagyis a józan és szelíd ember képes az önösség leküzdésére, az áldozatos szeretetre: „az önszereteten, azaz a magán felül emelkedő léleknek szabadsága /.../ isteni szépnek látszik előttünk” (216. o.). A költészetben: „csak oly poéta tud olvasztani, ki önérzelmein felül van emelkedve”. Hogyan képzeljük el ezt a felülemelkedést? A teljesség tükrében szétválik a személyiség (és a világ) esetleges és lényegi része. A lényegre az egyszerűség utal: „az ember, valamint lelkére /.../, úgy testi természetére nézve is igen egyszerű és középszerű /.../ s ugyanezért minden egyszerűben és középszerűben a maga legbelsőbb valóját látja és szereti” (216. o.). Lényeg és egyszerűség összeforrása azért szükségszerű, mert a lényegek összhangja szinte vezeti az észlelést, felfogást. Ahogy a jó vers is önkéntelenül ragad meg az emberben: „a kecs, grácia teszi azt, hogy a szép dal oly isteni erővel önti magát lelkűnkbe, hogy az egy-két olvasásra örökre bennünk marad. Mert ahol a gondolatok egymásbafolyók, ott egyik gondolat a másikat önként szüli, s egyszerre megzendíti bennünk az egész dalt” (255. o.). Nem is arról van szó elsősorban, hogy a mesterségesen keltett igények kiiktatásával jóval áttekinthetőbbé válik a valóság (a mesterkéltség kiiktatásával a költészet), hanem arról, hogy a világ harmóniájára hangolódva örömtelivé és spontánná válik a lét. A „modern”, romantikus-szentimentális észjárás azonban túlbonyolítja és összezavarja a dolgokat. Kiszakítja a részt az egészből, „az okosság rendíthetetlen örök törvényeit” elejtve „divatvadászók szeszélyein épül” (241. o.), az élményhajhászat kedvéért lemond az értelemről, a hatás utáni epekedés elnyomja az igazságigényt, a sejtetés kiszorítja a láttatást: „az egyoldalú kultúra, amit egyrészről épít, másrészről A Ferences templom 46
