Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Sturm László: Évszakváltás - korszakváltás
: STURM LÁSZLÓ Évszakváltás - korszakváltás Tavasz és ősz, ifjúság és elmúlás, ezek egymásba játszása a természet, a kozmikus egyetemesség és a személyes lét terein. Ősi szimbolika, és annak egyéni újraélése. Megkerülhetetlen kérdések A közelítő tél értelmezésekor, és az elemzések rendre körül is járják azokat. Mindezek egyben Berzsenyi visszatérő, nagy témái. Ám van még - legalább - egy nagy Berzsenyi-téma: antikvitás és modernség viszonya, a korszakváltás problémája. A költő világszemléletének és a remekműnek a belső összefüggéseiből logikusan várhatjuk, hogy ezt az utóbbi kérdéskört is rávetíthetjük a versre, bár közvetlenül nem jut szóhoz. A szakirodalom nem is dolgozza ki ezt a - más versek és a prózai művek fonalán sokkal könnyebben megközelíthető - lehetőséget. Felvetni azonban felveti: „Mindez a ’magyar feudalizmus’ őszét is jelentené? Az érzés, a sejtelem beláthatatlan mélységeiben talán ott rejlik ez is.”1 Mibe kapaszkodhat egy ilyen irányú vizsgálódás magában a költeményben? Mindenekelőtt az antik és a „modern” motívumok erőteljes jelenlétébe és elkülönülésébe. Az előbbiek a feltűnőbbek (mert sokszor már csak jegyzetből érthetőek): a „labyrinth”, a „Zephyr”, a „symphonia”, a „thyrsus” és a „nektár” (esetleg a „balzsamos”). Jellemző az elhelyezésük is, a „nektár” kivételével mind a vers első felében fordulnak elő. Ezzel is aláhúzva, hogy a múlthoz tartoznak. A jelen leírásában a Berzsenyi elméleti írásaiban hol romantikának, hol szentimentalizmusnak (esetenként „góth ízléstelenség” -nek és „íztelen troubadourok útjának”) nevezett stílus jellemző borongása, enyészet-kultusza kap hangot. Például az olyan szavakban, mint „homály”, „borong”, „szomorú”, „hirtelen”, „tűnő”, „enyész”, „elvirít”, „itt hágy”, „soha”. Az antik látványszerűség és melodikusság helyét átveszi a homály és a némaság. (Egyedül a hangfestés sugallatossága kínál némi fogódzót.2) Az antik életörömhöz hozzátartozott a közösség. Egyértelműen a vidám társas együttlétre rendeltetett a liget, a „rózsás labyrinth”, a lugas, de talán még a füzes és esetenként a többi színhely is. A társas vidámság alkalmai közül a szüret idéződik föl. A „ligetünk” többes szám első személyét azonban fölváltja a személytelenség (és a tagadás), majd az egyes szám első személy.3 A „kiholt”-ság eluralkodása, az ember kiszorulása a tájból kész tényként áll előttünk. Az ember önhibájára vagy kivédhetetlen szükségszerűségre vezethető vissza ez az állapot ? Az ok homályban marad, legalábbis a köznapi logika számára. Talán az erkölcsi rendíthetetlenség, talán a kozmikus elrendeltség magától értetődésére utalva az olvasót, a költemény a köznapi látásmódon való felülemelkedést teszi a gondolkodás rajtkövévé. Az elrugaszkodásban ezúttal is segít a költő prózája. A Poétái har- monistika görögség és modernség ellentéteként mutatja be a változást: „legemberibb szép az emberszeretet, vagy az emberszeretet és viszontszeretet harmóniájából folyó gyönyör. Ily gyönyör a szerelem s a szerelemből folyó szülői, fiúi, rokoni szeretet, valamint a barátság és egész emberi nyájas élet. Innét van, hogy a görög poéta leírta 44
