Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Szép a halál?
jellemző az a fajta távolságtartás a halál problémájával kapcsolatban általában, és a saját halál kérdésével kapcsolatban speciálisan is, ami kiolvasható a Berzsenyi-vers halállal kapcsolatos beszédmódjából. A versben megszólaló hang lemondó hangsúlya, belenyugvó tónusa a sztoikus rezignációra emlékeztethet bennünket, mely az ataraxia (lelki zavaroktól való megszabadulás, valamifajta léleknyugalom) és az apátia (apat- heia, szenvedélymentesség) jegyeit hordja magán. Ez a beszédmód nem akarja persze eltakarni az értékvesztést, inkább az egyén lelkierejéről kíván tanúságot tenni. Ezen a ponton Berzsenyi természetleírásának sztoikus vonatkozásai eszünkbe juttathatják a tájképfestészet egy sajátos válfaját, a hősi tájképet. Ezt a műfajt legjellemzőbben a XVIE századi francia tájképfestészet klasszikusai művelték. Az antik hagyományok igézetében Lorrain és Poussin úgy ábrázolja a tájat, hogy bár abban az ember helye, szerepe sokkal kisebb, mint a reneszánsz klasszikusainál, mégis sikerül megőrizniük ember és táj egységét, harmóniáját. Ezt egyfelől a táj motívumainak harmonikus elrendezésével, a szigorú szerkezetű kompozíció révén érik el, részben pedig azzal, hogy az ember szervesen illeszkedik bele az antik kozmosz (eredeti jelentése elrendezés, szerkezet, már a preszókratikusoknál: a rendezett világegyetem) fogalmára visszavezetett természetbe. Ez a jól szervezett univerzumként működő táj ideális táj: tökéletessége az örökkévalóság formai-vizuális megnyilvánulása. Anthony Blunt klasszikus tanulmányában14 ugyan elválasztja egymástól a heroikus tájkép és az ideális tájkép típusát Poussin életművében, egyfajta fejlődési ívet rajzolva fel egyiktől a másikig, ám maga is utal rá, hogy e fogalmakat egymás szinonimájaként is használják. A mi szempontunkból mindenesetre nincs szükség különbségtételre e két fogalom között: az esztétikai distanciálás és a sztoikus distanciálás ugyanis egymást támogatva érvényesül Berzsenyi tájleírásában. Poussin festészetében a természetábrázolás nem csak az isteni rend megnyilvánulásaként érdekes: a táj megjelenítése visz- szatérően kapcsolódik az elmúlás gondolatához is. Ráadásul az elmúlás bemutatását egyfajta sztoikus-heroikus alapállás jellemzi: ezek a festmények a halál erényes, nyugodt elfogadását tanítják. Természet és elmúlás ilyen sztoikus összekapcsolódása a kora újkor neosztoikus és Ciceróhoz kötődő15 gondolkodásában tetten érhető. Poussin érdeme, ha tetszik, újdonsága - bár az antik hagyományok inspirálják - e kérdés feldolgozásában, hogy az elmúlás elégikus témáját az idilli környezet kontextusában tárgyalja - például az Et in Arcadia ego című festményeken.16 Berzsenyi valami hasonló retorikai megoldást választ a negatív festés eljárásával, az esztétikai és sztoikus eltávolítás gesztusaival A közelítő télben. Számára is a megjelenítés idealitása és a megjelenített ijesztő mivolta közti feszültség az érdekes. E konfliktus esztétikai kiaknázása révén éri el, hogy az ijesztő árny megjelenése ellenére - vagy talán épp azért - az olvasó képes gyönyörködni a költő által felvázolt képben. 1 Dal és halál (Megnyitó egy Ady-ünnepély előtt), http://www.epa.hu/00000/Q0022/00352/ 10659.htm 2 Arisztotelész: Poétika, ford. Sarkadi János, Helikon, 1963, VI. rész, 13. 3 Pseudo-Longinosz: A fenségről, ford., bev. Nagy Ferenc, Bp., 1965. 4 Burke: Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően, ford. Fogarasi György, Magvető, 2008., 44. 42
