Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 5. szám - Szabados Árpád: A negyedik fa

- A fiatalkori fényképein csak a szeme csücskéből indul ki néhány ránc. - Folytatta a gondolataimat a bátyám. Szerencsére nem tűntek el az évek során. A kesernyés barázdák a barátait sem kímélték. A stigma. A háborúé, az ötvenes éveké. A puszta létért, a megszólalás lehetőségéért kapott stigma. Folytattam volna a nők arcával, de a bátyám hangja térített magamhoz: - Merre mégy? - Az Árpád híd felé - válaszoltam. Amint kimondtam, tudtam, hogy rossz irányba hajtok. FFaza akartam vinni. Valakit, aki már végérvényesen velünk, velem, a feleségével, anyámmal, a barátaival van. Velünk, az élőkkel, bárhol vagyunk.

Anyám háza felé vettem az irányt. Az egyik ablak nyitva volt. A szél csapkodta, néhány pillanatra élesen verte vissza a napfényt, majd fekete lyukként tátongott. Három csöngetés volt a családi jel. Hallottam, hogy gyorsan közeledik az ajtóhoz.- Te vagy kisfiam? - ki lenne, gondoltam.- Nem, a motoros huszár. - Kedvenc mesefigurám volt anyám rögtönzött meséjéből. Nyílt az ajtó. Megsimogatta az arcom. Szemügyre vett. Mosolygott. Közben mindig kipirult. Varázslatos, kislányos, mosolya volt. Bekísért. Az ajtóban félreállt. A sötétbarna, politúrszagú nehéz íróasztalon minden a helyén volt. A könyvek az írógép a jegyzetek és a tolltartó. Ahogy közelebb hajoltam hozzá, megcsapott a réz, kesernyés nehéz szaga. A szék támláján, apám vörösesszürke kordbársony zakója. Mintha most vetette volna le. Az ujja, kopott könyökével, meggörbült héjként, őrizte a kar formáját. Ha vendég jött, anyám gondosan beakasztotta a szekrénybe, amikor elment, visszatette.

Vigyázva, hogy ne gyűrjem, előre csúszva, ültem a székében. Éreztem, hogy anyám ott van mögöttem. Az ajtófélfának támaszkodik, és fájós, bal csuklóját dörzsöli. Tudtam, hogy nem jön közelebb. Mindig messziről nézte, ha valamivel foglalatoskodtam. Most inkább várt, mint nézett. Várt, hogy megkérdezhesse kérek-e valamit.

A tolltartóból az asztalra tettem a három ágacskát. Halkan koppantak. Eligazgattam őket. Nem voltak egyformák. A „P” betűs volt a legrövidebb. A „B” betűs a leghosszabb. Biztos voltam benne, hogy nem ok nélkül. Mielőtt találgatni tudtam volna miért, a bátyám szólalt meg mellettem:- Pintyusz élt a legrövidebb ideig.

Igen. Övé a legrövidebb ágacska, raktam őket sorba. Iréné a középső, Bözsié a leghosszabb. Apámé ? Elővettem a frissen hozott ágat. Kikészítettem a késem. A legfiatalabb és a legidősebb nővére, Pintyusz és Irén közé kellett beillesztenem a sorba. Bejelöltem, és gondosan levágtam. Nem Lacit „L”-et, „É” betűt írtam rá. Édesapámat.

35