Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 5. szám - Szabados Árpád: A negyedik fa

- A fiatalkori fényképein csak a szeme csücskéből indul ki néhány ránc. - Foly­tatta a gondolataimat a bátyám. Szerencsére nem tűntek el az évek során. A kesernyés barázdák a barátait sem kímélték. A stigma. A háborúé, az ötvenes éveké. A puszta létért, a megszólalás lehetőségéért kapott stigma. Folytattam volna a nők arcával, de a bátyám hangja térített magamhoz: - Merre mégy? - Az Árpád híd felé - válaszol­tam. Amint kimondtam, tudtam, hogy rossz irányba hajtok. FFaza akartam vinni. Valakit, aki már végérvényesen velünk, velem, a feleségével, anyámmal, a barátaival van. Velünk, az élőkkel, bárhol vagyunk. Anyám háza felé vettem az irányt. Az egyik ablak nyitva volt. A szél csapkodta, néhány pillanatra élesen verte vissza a napfényt, majd fekete lyukként tátongott. Három csöngetés volt a családi jel. Hallottam, hogy gyorsan közeledik az ajtóhoz.- Te vagy kisfiam? - ki lenne, gondoltam.- Nem, a motoros huszár. - Kedvenc mesefigurám volt anyám rögtönzött mesé­jéből. Nyílt az ajtó. Megsimogatta az arcom. Szemügyre vett. Mosolygott. Közben mindig kipirult. Varázslatos, kislányos, mosolya volt. Bekísért. Az ajtóban félreállt. A sötétbarna, politúrszagú nehéz íróasztalon minden a helyén volt. A könyvek az írógép a jegyzetek és a tolltartó. Ahogy közelebb hajoltam hozzá, megcsapott a réz, kesernyés nehéz szaga. A szék támláján, apám vörösesszürke kordbársony zakója. Mintha most vetette volna le. Az ujja, kopott könyökével, meggörbült héjként, őrizte a kar formáját. Ha vendég jött, anyám gondosan beakasztotta a szekrénybe, amikor elment, visszatette. Vigyázva, hogy ne gyűrjem, előre csúszva, ültem a székében. Éreztem, hogy anyám ott van mögöttem. Az ajtófélfának támaszkodik, és fájós, bal csuklóját dör­zsöli. Tudtam, hogy nem jön közelebb. Mindig messziről nézte, ha valamivel fogla­latoskodtam. Most inkább várt, mint nézett. Várt, hogy megkérdezhesse kérek-e valamit. A tolltartóból az asztalra tettem a három ágacskát. Halkan koppantak. Eligaz­gattam őket. Nem voltak egyformák. A „P” betűs volt a legrövidebb. A „B” betűs a leghosszabb. Biztos voltam benne, hogy nem ok nélkül. Mielőtt találgatni tudtam volna miért, a bátyám szólalt meg mellettem:- Pintyusz élt a legrövidebb ideig. Igen. Övé a legrövidebb ágacska, raktam őket sorba. Iréné a középső, Bözsié a leg­hosszabb. Apámé ? Elővettem a frissen hozott ágat. Kikészítettem a késem. A legfia­talabb és a legidősebb nővére, Pintyusz és Irén közé kellett beillesztenem a sorba. Bejelöltem, és gondosan levágtam. Nem Lacit „L”-et, „É” betűt írtam rá. Édesapámat. 35

Next

/
Oldalképek
Tartalom