Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - Szabados Árpád: A negyedik fa
én hagytam nyomot. A bátyám nem. Egy pillanatra irigyeltem. Megálltam, hogy kifújjam magam. Teljes csönd volt. Visszatartottam a lélegzetemet, csak a szívdobogásomat hallottam. A nadrágomba töröltem a kezem és előhúztam apám térképét. Közben, egy kép villant föl bennem: a magas, - nem csak kora miatt - hajlott hátú geometria tanárom, hóna alatt a szürkészöld dossziéval, lépeget a főiskola széles kőlépcsőjén. Most is, mint mindig, nem egyenesen, hanem cikcakkban halad fölfelé. Amikor eléri a szélét, a másik irányba indul. így többet gyalogol ugyan, de nem kell meredeken fölfelé mennie. Ha valaki középen keresztezi az útját, megáll. - Menjen csak - mondja biztatóan, majd elindul. Emlékeztem, hogy az erős kaptató után jobbra, keskenyebb ösvénynek kell következni. így is volt. Apám a biztonság kedvéért, jobbra mutató nyilat rajzolt rá. -A kőfalig százötven méter - olvasta a bátyám a rajzról. Innen, kellemes, csaknem vízszintes volt az út. Félórás gyaloglás után, az instrukciók segítségével, könnyű volt megtalálni a félig elkorhadt, szürkészöld léckerítés mögött a hetvenhárom éves cseresznyefát. Elhagyott gyümölcsös szélén állt, igen sok elszáradt, törött ággal. Néhány percig szótlanul néztük. Hát ez az... ezt kell kivágnunk. Távolabb, körte, szilva és apróbb termetű almafák sorakoztak a térdig érő gazos fűben. Három rönköt is kerestünk. Apám kereszttel és három nővérének a nevével jelölte a térképen. Pintyusz, Irén, Bözsi. Kettőt hamar megtaláltunk, de a harmadikat, Pintyuszét nem. Se a jelzett helyen, se a környékén. Érdekes, hogy a cseresznyefához nem a nevét írta, hanem azt, hogy Édesapátok. A gallyazás könnyen ment. A törzsével gondunk volt. Szerencsére megérkezésünkkor Boldizsár bácsi, - aki elintézte, hogy kivághassuk a fát - figyelmeztetett, hogy lehetnek repeszek benne, mert a háború alatt többször, heves harcok voltak a környéken. Elsőre belefutottam a láncfűrésszel. Szerencsére óvatosan vágtam, nem történt baj. Bátyám azt tanácsolta, hogy ahol vágni akarok, ott előbb tisztítsam le a kérget, és nézzem meg, hogy nincs-e sérülés a fán. A faluban harangoztak mire elkészültünk. A törzset meghagytuk, a vastagabb ágakat fölaprítottuk és összeraktuk. Egy ceruzányi ágacskát zsebre vágtam. Elvégeztetett. Teljesítettük nagyapám kívánságát: ha valamelyik gyermeke meghal, vágják ki a fáját. Születésekor ültette, Irénnek, Bözsinek, Pintyusznak, végül apánknak, Lacinak. Az első hármat apám vágta ki. A negyedik ránk maradt. Hazafelé keveset beszéltünk. Ha igen, akkor róla. Különös volt, hogy az arcéle jelent meg előttem, fémesen, élesen, akár a bronz plaketten, amit egy barátja mintázott róla.- A plakettre gondolsz ?- Nem, csak olyannak látom. - Arcának, kesernyés kifejezést kölcsönöztek a lefelé futó ráncok, de a szeme külső sarkából induló csippentésnyi három, négy, finom vonal, ellensúlyozta őket, csibészséggel itatta át a megjelenését. Ez a kettősség hiányzott a plakettről. 34
