Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Szép a halál?

hagyomány is rendelkezésünkre áll, amikor a magyarázatot keressük. Természetesen Arisztotelész elméletéről van szó, s a katharszisz fogalmának igencsak rövid bemutatásáról a Poétikában. Ami e meghatározásból számunkra is hasznosíthatónak látszik, az egy érzelmi közösség lehet, ami a nézőt a színpadon szenvedő hőssel összeköti. „A tragédia... a részvét és a félelem (eleosz és phobosz) felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást”.2 Bár túlzott tömörsége miatt e meghatározás értelméről a kezdetektől valószínűleg soha el nem dönthető vita zajlik, értelmezésem szerint a tragédia célja a néző félelmektől (így akár a halálfélelemtől) való megszabadítása a részvét által, amit viszont a hős (és szenvedése) iránt érez. Vagyis az a tény, hogy a néző nincs egyedül félelmével, s hogy a színpadon látható események miatti félelem igazából nem is az övé, képessé teszi a mű saját félelmeit is átlényegítő szemléletére, vagyis a katharszisz által saját érzelmei megváltoznak a befogadás során.

Nyilvánvaló, hogy ez az elemzés így még meglehetősen elnagyolt. Ám e felfogás alaposabb kifejtésére itt most nincs mód. Ehelyett inkább egy másik esztétikai kategóriához szeretnék fordulni, a fenséges fogalmához, mely szintén a felvilágosodás esztétikai gondolkodása számára vált fontossá, ahogy a katharszisz is ebben a korban - vagy már egy kicsit korábban, a humanista diskurzusban - vált széles körben népszerű esztétikai problémává.

Hiszen a félelem által kiváltott esztétikai hatásról beszélhetünk a fenséges kapcsán is. A fogalom a retorikaelméletből kerül át az esztétikai diskurzusba, Pszeudo-Lon- ginusz traktátusának3 francia fordítása nyomán, mely Boileau, a klasszicizmus meghatározó kritikusának nevéhez fűződik. Igazi felfedezője és részben megújítója is azonban Edmund Burke, aki a következőképp ír a fenségesről: „Bármi, ami így vagy úgy felkelti a fájdalom és a veszély ideáját, vagyis bármi, ami valamiképpen rettenetes, vagy rettenetes dolgokkal kapcsolatos, vagy a rettenethez hasonlóan működik, a fenséges forrásául szolgál, vagyis létrehozza a legerősebb érzést, amelyre az elme képes lehet.”4 Ráadásul Burke tételesen említi a halált is, mint amelyet még erősebb érzelmek kísérnek, mint a félelem. Ám arra ő is utal, hogy csak bizonyos távolságból fog esztétikai gyönyörérzetet kiváltani az érzés, ha közelről szemlélnénk ugyanis, egyszerűen csak rettenetesnek bizonyulna. Burke újításának lényege, hogy elméletében a fenséges egyenesen megrendítőbb élményt nyújt, mint a szép megtapasztalása. E gondolatot Kant és Schiller hamarosan tovább is fejlesztik, a romantika művészeti gyakorlata pedig alkalmazza is. A fenséges fogalmával szembesítve Berzsenyi szövegét azt tapasztaljuk, hogy az több szempontból is köthető az általunk elemzett vers világához: egyrészt ugyanúgy a természet esztétikájához kapcsolódik, mint ahogy Berzsenyi verse, s másfelől egyfajta morális hangoltságú hősiesség ugyanúgy szerepet játszik benne, mint a Berzsenyi-féle elégikus lemondásban.

De érdemes egy harmadik asszociációt is megemlítenünk, amikor a szép halál kontextusait keressük. Ez pedig az a régi kérdés, hogy a műalkotás által megmutatott természetes csúfság hogy válhat széppé ? Hiszen az eredeti csúfság, amelyet a mű visz- szatükröz, valószínűleg riasztana bennünket, de legalábbis elijesztené tekintetünket.

37