Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Szép a halál?
A klasszikus példa e témára természetesen Ghirlandaio Nagyapa és unokája című festménye, mely egy eltorzult orrú nagyapát, és az ő tündéden ártatlan arcú kis unokáját ábrázolja, kettesben, s kettejük viszonyának idilli bemutatása révén segít hozzá bennünket ahhoz, hogy ne cövekeljünk le a csúf látványánál, sőt, képessé váljunk a róla szerzett benyomásunk átprogramozására. A csúf és a szép ilyenfajta helycseréje különösen aktuális a huszadik századi művészettel kapcsolatos diskurzusban. Hiszen a (poszt)modernizmus szerint a szép megengedhetetlenül közel sodródott a giccseshez, a fajsúlytalanhoz, vagy a populárishoz. A magas kultúrában épp ezért veszi át a szép helyét a fenséges, mint ahogy erre Lyotard utal nevezetes munkájában.5 Másfelől a széppel szembeszegezett csúf is fontos lesz a (poszt)modernitás számára, hisz a hitelességnek, a valószerűnek, vagy legalábbis az igaznak ez lesz a védjegye. A hagyományos lírai költészet megszépít, vagyis hazudik. Ezzel szemben az igaz(i) művészet nem köt kompromisszumokat. Hogy milyen fontossá válik a csúf, a riasztó, a halálközeli a kortárs művészetben és művészeti diskurzusban, arról sokat elárul a tény, hogy Umberto Eco a szépről szóló monográfiája után megírta a rútság történetét bemutató könyvét is.6 Eredeti kérdésünk mindennek fényében úgy fogalmazható újra, hogy vajon megszépíti-e, s így megszelídíti-eltávolítja-e az olvasótól a halált a költő elemzett versünkben, vagy épp ellenkezőleg, az igazsághoz való ragaszkodása miatt válik fontossá számunkra írása? A választ keresve először a stiláris regisztert határozzuk meg. Ami a vers beszédmódját illeti, arra legalábbis egy olyan törekvés a jellemző, hogy megpróbálja a nagy érzelmeket visszafogni, modulálni. Retorikailag az egyszerűség, a kendőzetlenség jellemzi, a természetleírás már-már kopogósán tényszerű megállapításokat sorol: nincs rózsás..., nem lengedez..., nincs már..., nem búg..., nem illatoz..., nem mosolyog..., nem hozhatja fel... A tagadó szavak ritmikusan ismétlődnek, mint egy dobpergés, amely az ítélet kimondása előtt hangzik fel. Illúzióban, lemondó hangnem ez, még ha talán nem is kétségbeesett. Pedig lehetne az is, hisz az értékvesztés napnál világosabb. Mégis, valahogy a belenyugvás is érződik, épp a felsorolás monotóniájába rejtve, a zuhogó nem-ek és nincs-ek hátterében. Meg abban a részletező figyelemben, amely a leírást jellemzi: a - meglehet szomorú — tények világát meglepő hűséggel és aprólékosan idézi fel a szöveg. Olyan aprólékosan, ami a mai olvasót akár az „objektív korrelativ” elioti fogalmára emlékeztetheti - ahol szigorúan a tárgyi világról esik szó, de azon keresztül lírai tartalmak kerülhetnek kifejtésre.7 A másik feltűnő stíluseszköze a versbéli beszélőnek az elhomályosítás. A megállapítások hiányról szólnak, vagyis arról, ami nincs itt: „minden... enyész”, „elvirít”, „itt hágy”, „vissza se tér” - a bajok pedig még csak közelítenek, még nem bizonyosak, még csak fenyegetnek. Tehát a beszélő tompítja a tagadások élét, és valamennyire eltávolítja tőlünk a bajokat: A közelítő télről beszél, nem az őszről, „néma homály”-t emleget, mely „borong” s arról számol be, hogy „lassanként... elvirít” koszorúja bimbaja. Ám az eltávolítás ilyen tér- és időbeli módja inkább fenyegetőbbnek mutatja a bajt, mintsem kevésbé rémisztőnek. Sőt, a Filozófiai vizsgálódásokban Burke egye38
