Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - Petrik Béla: Kéretlen szemtanúk
Nem tudni mit hoz a múlt című írásában így fogalmazta meg: „Reménykedjünk: egyszer valóban mégiscsak lesz egy tisztességes törvény. Ebben a következmények nélkülinek mondott országban. Nem maszatolás, kivételezés, elkenés. Mi pedig végre - Máraival szólva - elfelejtjük azokat is, akiknek egykor meg akartunk bocsátani.” Az üldözni és büntetni versus megbocsátani és elfelejteni kérdésre tehát olyan válasz született, amelyet mintha nem egy új, a bűnökben vétlen, tisztázni kívánó politikai elit, hanem a korábbi hatalom birtokosai vagy annak utódai fogalmaztak volna meg. A „múlt feltárására hivatott intézményeket és ezek jogi hátterét úgy konstruálták meg, hogy a lehető legnagyobb mértékben akadályozzák a pártállammal történő szembenézést. Ebből következően a pártállam felelősei hallani sem akarnak arról, hogy milyen rendszert tartottak fenn.” - írta Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián az Elhallgatott múlt - A pártállam és a belügy című munkájukban. Mindezt elősegítette egy olyan alkotmányjogi kánon kialakulása, amely főszabály szerint az ügynökök, azaz a diktatúrában a jogállamiság és a természetjogi igazságosság elvei szerint bűnöket elkövetők számára garantálta titkuk megőrzését. Az országgyűlés által a kilencvenes években megalkotott törvény alapján bárkit ügynökké nyilvánítani ugyanis csak a beszervezési nyilatkozat, a jelentései és a hálózati nyilvántartást tanúsító 6-os karton együttes megléte esetén lehetett. Ezek együttes fellelése azonban, figyelemmel az iratmegsemmisítésekre, szinte elképzelhetetlen. Ismét Nagy Gáspárhoz fordulva, a költő feladatát e kérdésben a Múlik a jövőnk cimű beszélgetésben ekképpen határozta meg: „Fel kell fejtenie azt a hálót, amelyet egy nemzet memóriájára próbáltak ráfonni. így reménye lehet arra, hogy összefüggésében lássa azt a zajtalan vagy agresszívan csörömpölő mechanizmust, amely ezt a kihagyásos emlékezést az emberi agyakban működtette vagy éppen siettette, szándékolta volna a közös agyérelmeszesedést.” Az intézményesített felejtés és felejtetés ugyanakkor nyilvánvalóan ellentétes az átalakuló társadalomnak az állammal szemben megfogalmazott feladataival és kötelezettségeivel, hiszen nem lehet célja, hogy a kommunista rendszerben elkövetett bűnökkel morális és jogi közösséget vállaljon. Ezzel a magatartásával az állam ugyanis semmissé teszi a régi egy- párti diktatúra és az új demokratikus parlamentarizmus között húzódó morális különbséget, felborítja a nemzet és az egyén értékítéleti rendszerét. Ezek a mulasztások természetesen sokkal érzékenyebben érintik azokat a személyeket, akik magatartásukkal aktív és meghatározó szereplői voltak a diktatúrával szembeni harcnak, akiket hátrányosan megkülönböztettek, anyagi és egzisztenciális problémákkal néztek szembe, megfigyelték és zaklatták őket, megsértették emberi méltóságukat, szuverenitásukat, lábbal tiporták alapvető emberi jogaikat. Sokuk számára az állam nem is az anyagi előnyök beteljesülését, sokkal inkább egy erkölcsi elégtételt biztosíthatott volna. Nagy Gáspár, sokszorosan is a kiválasztottak közé tartozott. Abban az értelemben is, hogy egészen korán és egészen fiatalon mellészegődtek a rendőrállam „kéretlen szemtanúi” s főiskolai éveitől a rendszer bukásáig hűségesen követték ellenséges ellenzéki életútját, dokumentálták nemzeti demokrata ellenzéki írói és közéleti tevékenységét. AIII. évfolyamos hallgatót oktatója már 1971-ben írt ügynöki jelentésében így 2
