Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 15.)
Ide vártuk a professzort. Jóval a kezdést megelőzően érkeztem és paroláztam az ős-Bartókból ismert egyetemistákkal, valamint Lemhényi Jenővel, akit most, itt is igazgatóként tisztelhettem, amiként akkor is, amikor az ő javaslatára engem olyan emlékezetes ünnepélyességgel, vizsga nélkül, közfelkiáltással felvettek a Bartók Béla népi kollégiumba. Felvételizésem dicsfényének halvány emléke még lengedezett körülöttem, ezért akadtak egyetemi kollégisták, akik emlékeztek rám és egyenrangúakként üdvözöltek. Szerettem volna, ha így köszönt Szűcs Jenő történészhallgató is, de ő csak a szokott módján mosolygott, amit vélhetett valaki vicsorgásnak is. Magas, szőke, szemüveges fiú volt, aranyszínű, ritkás arcszőrzettel, vékony szájjal, amit sűrűn megnyalt s ez úgy tetszhetett, mintha mondani készülne valamit, de többnyire némán figyelt. Ha pedig mégis megszólalt, annak mindig súlya, éle, hegye volt, vagyis óvatosan kellett közlekedni körülötte. Fél füllel hallottam, hogy nem szegényparaszti származék, hanem inkább úri fiú, mindamellett haladó gondolkodású. Főként ezért, meg fényes eszéért lehetett kollégista. Legalábbis Lemhényi igazgató sikerrel harcolt ezért a jogáért. Úgy gondoltam, hogy a mindkettőnk esetében hasonló igazgatói viselkedés valamilyen kapocs lehet közöttünk. Egyszer, még a régi helyen, a Hatvan utcában, közeledni akarván hozzá, eléggé tapintatlanul rákérdeztem, hogy milyen származásúnak tartja magát? Azt felelte: polyhybrid. Mintha pofonvágott volna a latin szóval, amit akkor még nem ismertem, de magyar megfelelőjére már nem mertem rákérdezni. Most egy fotelben ült Szűcs Jenő, hátra dőlve, két könyökét letámasztva, lábait egymáson átvetve és a felül lévőt himbálva. Azután előrehajolt s a könyökére térdelve bámult a semmibe, vagy beszélt valakihez, miközben a cipőjébe csúszott zokniját igyekezett előcibálni. Nehezen viseltem, hogy levegőnek nézett. Ezt az érzést leplezni próbáltam, ellenben valóságos lángba borult az arcom, amikor egy mellette lévő fotelből a püspökladányi Tomka Imi vigyori képe bújt elő. Rám pillantott, és pubertás korból megmaradt vércsehangján elrikkantotta magát: „Áve, Horáciusz! Te is itt vagy?” Mikorra bármit is mondhattam volna, már másfelé nézett. Sőt, felfedezett a távolban valakit, akit - talán - keresett, és meg is indult abba az irányba. El is tűnt. Azóta nem láttam. 81. Nyilván későbben került a kollégiumba Tomka Imre, mint én. Akkor már külön volt az egyetemi és a középiskolás épület, s ő úgy juthatott köreinkbe, hogy nem értesültem róla, csak az említett véletlen folytán. Ha ezt és egyéb tisztázandókat megbeszélhettük volna Tomka Imivel, én is gyorsan túltettem volna magam a csodálkozáson. 89
