Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj

lepődött most ettől. Ez lenne már a búcsú, a végső, a vén bakkecske elvetemedett búcsúja? Szédelegve imbolygott ki a konyhába. Nem tudta már, mit is keres itt. Csak állt egy ideig középen, aztán leroskadt a konyhaszékre, elejtette kezét-lábát. Ügy érezte, légneművé válnak a tagjai, eloszlanak valami párátlan könnyűségben. Majd pedig azt kellett elszenvednie, hogy akkorára zsugorodott-zömült, mint egy fej hagyma, és nem tud kitörni, feszeng abban a csúfondárosan szűkre záródott héjazatban. „Vedd el feleségül, akkor verheted.” Ki is mondta ezt neki ? „Azt csinálok, amit akarok, neki a hét is páros. Olyan lusta, hogy körbe lehet sö­pörni!” Ezt már azonosítani tudta, és látta is maga előtt a nőt, aki a trolibuszon ezt a mellette ülőnek mondta. „Virágárus ? Nem bírja megkülönböztetni a bimbót a levéltől, kaktusz vagy liliom neki egyre megy.” Ez is micsoda, vajon hol, merre hangzott el? Pálmai felállt. Utoljára még nekiindult, már amennyire rogyadozó lábaitól tellett, a lakás másik végébe. A körútra nyíló szobaablakhoz támolygott. Álldogált ott egy darabig, és hunyorogva nézett kifelé, át a túloldalig. Mert most is láthatta, látni vélte szemben azt a fiút. Először csak a fejét dugta ki, aztán az erkély rácsára könyökölve szemlélődött, afféle unatkozó, egykedvű kívülállóként. Most nem fújt szappanbu­borékokat. Pálmai csak nézte őt, nézte egyre, és beszélt is hozzá rendületlenül.- Te volnál az, fiú? Nem tévedek? Jöhetnél egy kicsit közelebb, egészen idáig. Hogy végigtapogathassalak, mint egy világtalan. Megérinteném azt az ősz foltocskát a fejed búbján. Először és utoljára. Hiszen már álmodtam is rólad! Valami pályaud­varon lehettünk, a váróteremben, mind a ketten könnyeztünk abban a füstös hodály- ban, és én egy nagy, piros almát hámoztam meg neked a késemmel. Elfordult az ablaktól. Lassacskán, szinte vontatottan.- Jó lenne, ha most is adhatnék neked valamit. Valami becseset, használhatót az útra. Előbb még leeresztette a redőnyt. Az ily módon megteremtődött, nyugtató fél­homályban végül odabotorkált a heverőjéhez.- Szeretnél erős lenni? Még az is sikerülhet. Ne hidd, hogy nem. Én talán segít­hetnélek is ebben, ha engednéd. Ha engednéd, és ha lenne még hozzá érkezésem. így lenne jó? Vagy inkább ez lenne a rossz? Hümmögök, kisfiam. Hanyatt feküdt, betakarta magát a pokróccal. Bal karját, ahogy azt szokta, nyak- szirtje alá helyezte. Még jól megnézte magának a mestere keze nyomát őrző, feje fölött némán tüntető, aprólékosan kicakkozott mennyezetrózsát. Aztán fogát csikorítva le­csukta szemhéját, és nem tett már többé semmi mást, csak várt. 34

Next

/
Oldalképek
Tartalom