Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 15.)
nagyon szeretett velem birkózni. Náluk, vagyis a patikus családnál meg anyám kisebbik húga, Ágnes néném cselédkedett. Piroska néném csak télen állt be Eötvösékhez, mert nyáron a paraszti munkában kellett részt vennie, otthon. A háborús években volt ez, 1941-45 között, amikor polgáriba jártam. Hívtak néha nagynénéim segíteni, és ide is, oda is elmentem szenet behordani, fát vágni, havat lapátolni, krumplit pucolni. Teniszlabdát szedtem Birtókéknál, akiknek saját pályájuk volt a telkük végében. Vagy vizet hordtam Eötvöséknél abba az óriási tartályba, amely a fürdőszoba külső falára volt szerelve. Olyan magasra rögzítették, hogy létrán kellett felmászni a vödrökkel. A külső tartályból befolyt a víz a fürdőszobába, ahol aztán a különféle kagylók, csövek, csapok működtetése révén akként hasznosult, mint modernebb időkben a vezetékes víz. A két Öcsi természetesen korábbról ismerőse volt egymásnak s mindketten fegyverhordozójukká fogadtak. Azt követően lettem a helybéli úri gyerektársaság egészének is valamilyen fityegője, vagy tartozéka. Na, munkára! Magam elé húztam néhányat a portás üres papírjai közül és külön-külön rájuk firkantottam, hogy Hruscsov, Tito, Petőfi kör, NéKOSz. Meglehet, nem helyesen írtam a kollégium rövidítését, de most ez nem volt fontos. Pusztán a magam számára szúrtam ide, mégpedig azért, mert bűnös mulasztás lenne, ha megfeledkeznék arról a szerepről, amit ez a fenomén eddig betöltött a magyar történelemben. Szép csodáknak és rút vétkeknek egyaránt szülő otthona volt a népi kollégiumi mozgalom. Nem kell sajnálni rá a szót! Fel kell idéznem születését, életét, halálát és remélhető feltámadását. Annyit mindenképpen el kell a NéKOSz- ról mondanom, hogy dobbantó hely volt elsősorban a szegényparaszti világból való eszes és tanulni vágyó ifjúság számára. Tízezer középiskolás meg egyetemista szívta ott magába a tudást és jutott el onnan a háború utáni közélet különféle posztjaira. Három felkiáltójelet is rajzoltam a NéKOSz alá. Nem biztos, hogy élesben is eny- nyire részletezőn beszélek majd róla, de nem árt, ha permanenciában tartom. A megcímzett papírokat egymástól arányos távolságra helyeztem a bal kezem felől s nem túl messzire, hogy figyelmem terében legyenek, amikor majd párosítani akarom őket más cédulákkal, azokkal, amiket ezután gyártok. „Milyen érdekes ez! - mondtam magamnak. - A szobrász csak behív a műtermébe és azt mondja: nézd meg az új szobromat. Bemegyek és megnézem. Miképpen venné ki magát, ha én meg azt ajánlanám, nézd meg az új könyvemet. Mit nézzen? A borítóját? Míg a festő, szobrász, meg a zenész úgyszólván egyazon pillanat alatt láttatja-hal- latja mondanivalóját minden kiterjedésében, addig az író csak sorjában, egymás után következően beszélheti el, amit akar, terjeszkedvén az időben. Felfogható ez úgy is, hogy az író hátrányos helyzetű a többi művész között ?” Ahogyan felvillant, úgy el is illant a kretén kérdés. Annak emléke nyomult a helyére, hogy a háború utáni napokban egy alkalommal a kommunisták szervezetéhez küldött valamiért Dorogi tanító úr, és én Eötvös ügyvéd úr házába mentem, ugyanis 75
