Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj
zéből a megfogott tárgyak. De az esze azért még a helyén állt. Legalábbis remélte. Kíváncsi lett rá, ifjúkora nyelvi mókái közül emlékszik-e még bármelyikre. Vajon most is fel tudná-e mondani például a légies fing szavunknak a magyar nyelv dicsőségére megalkotható lehetséges szinonimáit, az összes többi magánhangzóval? És már kezdte is sorolni magában, egy kissé még most is szégyenlősen, a mindig, mindenütt nagy tetszést arató, mulatságos szóalkotmányokat. Még ment, mint az egyszeregy. Igen, ezúttal valóban megnyugodhatott. Mert csupán a böndőgőz és a gyomorrotty okozott egy kis fennakadást a megidézés során, csak e kettő nem jött azonnal a nyelvére, ezek előcsalogatásához kívántatott némi fejtörés. De most már mindenféle hangokat is hallott. A régmúlt szótörmelékei, mondatfoszlányai csengtek a fülében. „Megérdemlek én egy törököt. Ne ültessenek a nyakamra egy tatárt!” A feldúlt főnöke mondta ezt réges-régen neki, de úgy, hogy a többiek is hallják, amikor erővel kineveztek egy jöttmentet fölé. „Nincs mit tenni. O az, akit mindig fölpofoz valaki.” Igen, ez is a nyomdában hangzott el, egy másfajta panaszra. Azt tudta jól, kire vonatkozott ez a megjegyzés akkoriban, csak a beszélő, a személy, aki mondta, nem akart most sehogyan sem testet ölteni. Aztán meg egy múlt század eleji dali társulat színpadi utasítása morajlott a fülében: „Szalóniasan viselkedjetek, vigyázzatok, egymásnak ne ütközzetek! Ha baj van, itt vagyok a kocsmában...” Ez meg, ez a két mondat honnan jött most elő, hogy került ide? Netán olvasta valahol? Egy akármilyen kéziratban? Ezen az éjszakán újra álmodott. Minden bizonnyal ez volt az utolsó szerelmes éjszakája. Igen, ezúttal is Lili alakította a főszerepet. Lili valamilyen csúnya közúti balesetben halt meg, a közvetlen szomszédja volt, még ott, az előző, békásmegyeri lakhelyén. Azt elképzelni sem tudta, hogyan jutott be a szobájába, ő meg, Lili erről semmit sem mondott. Csak úgy ült vele szemben a barna bőrfotelban fölhúzott térdekkel, és a fejét himbálta. Dzsogging volt rajta, olyan mindenütt cipzáras, amilyet sohasem hordhatott, mert csak jóval a halála után tűnt fel a boltokban meg az ócskapiacokon ez a ruhaféleség. Alig tudta kihámozni belőle, csak harmadjára sikerült. Lili ekkor rábökött Pálmai ágyékára: „Szólíthatom őt felségnek?” Nézték a faliórát, hajnali fél háromtól negyed négyig szeretkeztek egyfolytában, s Lili közben a legtrágárabb szavakat is kimondta, gerjesztve-ajzva önmagát. „Császár vagy! Nem hittem volna, hogy ennyiszer el lehet élvezni” - mondta a heves ivarcsörtéjük egyik rövid szünetében, és Pálmai, maga sem tudta, miért, így válaszolt erre: „Én, ha egyedül vagyok itthon, szeretek anyaszült meztelenül járkálni. De érdekes, ha már levelet írok, vagy telefonálnom kell valakinek, legalább a gatyámat felhúzom!” Közben Géza, Lili első, elvált férje ment át előttük a szobán, és csak ezt mondta futólag, mellékesen: „Tudod, a maszturbációban az a jó, hogy nem kell hozzá kiöltözni.” O viszont ezt kérdezte Lilitől: „Hányszor akarod még?” „Kilencszer! Kilencvenszer. Kilencszáz- kilencvenszer!” Pálmai felült az ágyban, valami rongydarabbal próbálta felitatni lepedőre árasztott ragacsát. Utoljára húszéves kora körül volt éjszakai magömlése, igencsak meg33
