Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Balogh Robert: Hárompercesek
elő itt holmi nyulakkal, amikor annyira bűzlik ez az egész! Ügy tűnt, elege van már... Féltem bevallani magamnak miből... És a nyúl? Ezt kérdezte emelt hangon. Mondtam neki, hogy már nem nyúl. Vagy ha az is, nem én kerestem. Nem én választottam őt. Az a nyúl egyszer csak itt termett és nem ereszt. Hát ez fasza! - sziszegte a feleségem. Lett egy döglött nyúlunk - s ezzel továbbindult. Ezután többet nem mertem beszélgetésbe bocsátkozni vele. Ma reggel mégis hazamentem, nem találtam otthon senkit, hétköznap lévén az asszony dolgozott, a gyerek az iskolában volt. Addig-addig fötörtem a lakásban, amíg elő nem került anyám régi zacskó-hegesztő gépe. Behoztam az aktatáskát az erkélyről - óvatos ember lévén nem szerettem volna, ha rájönnek, hogy ott jártam -, s fennhangon átkoztam magamat, hogy erre korábban nem gondoltam, mert így még éveket nyerhettem volna, mielőtt mindenki rájön a titkomra. Elvágtam a madzagot, egyből kiborult a táska, a nappali szőnyegére toccsant, s barnás levet eresztett a nyúl. Fogtam egy konyharuhát, felitattam vele a szaftot, aztán egy új szatyrot kerestem, kipróbáltam, légmentesen záródott, beletettem a szétfolyó tetemet, és lehegesztettem. Aztán a forrasztópákát is elővettem, s ónnal összedolgoztam a zárat, azt többé senki nem nyitja ki erővel. Többször is leellenőriztem az aktatáskát, kicsit viseltes lett, itt-ott megégett a fekete bőr, de tartott. Fennhangon átkoztam a maradék eszemet, hogy már mindenki megtudta, minden kiderült, lebuktam. De hogy lehetséges ez ? Annyira azért mégsem büdös ez a nyúl, hiszen én is el tudom viselni, én, egy egyszeri átlagember. Vagy mégis egyedi lennék? Talán úgy lettem teremtve, hogy rajtam látszik, hogy van egy döglött nyulam? Lehetséges az, hogy a Teremtés könyvében leíratott, hogy nekem őt kell cipelnem az ítélet napjáig?! Érdekes módon, napok óta csak volt osztálytársakkal találkozom az utcán. Hónom alatt az aktatáska, viseltes ballonban róttam a várost fel s alá, aztán vagy tízen rám köszöntek az egykori nyolcadik b-ből. Mondd már, mondom magamnak, ezek szinte szaladnak az utcán! Amelyik meg nem szaladt, az üres kirakatot bámulta, s nem köszönt. Az egyik a hamburgerét ette, és fintorgott, amikor elmentem mellette. Amikor régen súgtam neki matekból, akkor bezzeg előre köszönt. Olyannal is találkoztam, aki inkább átment a túlsó oldalra, semmint hogy velem kezet kelljen fognia - mondjuk őt megértem, csúnyán megkopaszodott, nyilván ezt szégyellte. Hárman kutyafuttában köszöntek, de csak egyetlen egy olyan akadt, aki megállt velem pár szót szólni, a padtársam. Ez az esemény azért így jóval többet jelent, mint egy esetleges, túlírt fordulat a krimisorozatban éjféltájt! Hát igen, szóval mindenki tudomást szerzett már a titkomról. Ez az egy alak volt az, aki megállt, de még ő sem nyújtott kezet, nem ölelt át, csak közönyösen bámult rám, mint egy ajtó mellett álló fogasra szokás. Olyan tehetetlennek éreztem magam, olyan végtelenül elesettnek, hogy kénytelen voltam egyenesen rákérdezni, hogy ugye, semmi más oka nincs a ridegségének, csak a nyúl. Nem lepett meg, amikor sóhajtott egyet, elhadart egy halk igent, majd továbbra is halkan folytatta, hogy örvend a szerencséjének, mert ő már többször értesült róla, örül, hogy kerek perec kimondhatja, amit érez, s egyenesen úszik a boldogságban, hogy én sem álságoskodom előtte, holott a világ ugye... Óvatosan körülpillantott, aztán elnézést kért. A világ ugye nem ilyen - fejeztem be a mondatát. Azt 70
