Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Balogh Robert: Hárompercesek
suttogta, de tényleg egészen halkan, hogy ugye nyugodt lehet avégett, hogy megfogta a kezem, hogy én már tisztában vagyok a járványtani következményekkel, számba vettem a kórokozók lehetséges fajtáit, az immunitás alapjait... Megvillantottam a fogaimat, szélesen mosolyogva javasoltam neki a közeli gyorsétterem vécéjét, s hogy legalább 15 másodpercig dörgölje a kezét a szappannal - úgyis közeleg a kézmosás világnapja mert így a zsírral s egyéb szennyeződésekkel együtt oldódó kórokozók zöme elpusztul... Csak hát marad még néhány vírus, azok nagyon veszélyesek, mert túlélték a lúgot, s nem biztos, hogy megmaradnak albérlőnek a testén, s egy kór köny- nyen végez egy egészséges lelkületű emberrel. Erre csak nevetett, igaz, lehetett ebben a nevetésben még némi zavart aggodalom is, nekem úgy tűnt, mielőtt tovaindul, óvatosan a táskámra sandít, hogy tényleg nincs e félnivalója. Már tudom, hogy mit gondolnak rólam az egykori osztálytársaim és az úgynevezett barátaim. Nekik lenne szükségük rám, nem nekem rájuk! Ha ilyenek a barátok, milyen az ellenség!? Kerülni kezdtem mindenkit, akit ismertem, mégiscsak elborzasztó ez az egész helyzet, feladtam mindent egy nyúl miatt! Vagy a táska az oka az egésznek? Mégiscsak őrjítő ez a bizonytalanság! Őrjítő ez akin! Belefacsarodott a szívem. Inkább a magány emésszen el, minthogy messziről mosolyogjak valakire, aki úgy kezel, mint egy pestisest! És még az az élő ember, aki utoljára érintett meg, ő talán tudja, mit is érek én! O legalább becsült engem: mert a nyúl igaz, vállalom, de emiatt mégsem írhatnak le egy embert! Unikális vagyok! Pompázatos emberi lény! Adám és Éva gyermeke! Szeressetek! Már az utolsó barátom kezét sem vagyok hajlandó megfogni. Pedig ő tudja az igazat. A nyulamat nem markolászom, s elmondtam neki, hogy zacskóba dugtam, s azt még egybe, s lehegesztettem. Hiába. Mégis él a Földön rendes ember, megrázta a kezemet, meghívott egy kávéra, süteményt is rendelt, de ő sem tökéletes. Egyszerűen borzalmas témát választott a süteményhez, fárasztott a butaságaival. A nyúlról már tudott mindent, tudta, miért tartom magamnál, én is emlékeztem a korábbi ostoba ötleteire, hogy menjek le a Duna partjára, s mint egy kalapácsvető, pörögjek a táskával, s akár még nyöghetek is egy nagyot, aztán csak hajítsam a fősodorba, hadd menjen, ússzon el a tengerig... Azért amikor arról beszélt, hogy ő engem annyira szeret, hogy akkor is szóba állna velem, ha egy aktatáskában laknék, s a ruha helyett forrasztott nejlonzacskókat viselnék, csak higgyem el neki, hogy ő tényleg tiszteli bennem az embert... Hát ekkor elöntött az epe! Gyűlölöm az irgalmas szamaritánusokat. Ok olyanok, mint a vakok, csak beszélnek a világról, aztán sosem látták. Mit értenek az ilyenek? Ahogy viszi őket a lendület, úgy tűnik, mintha volna veleje is a beszédjüknek, de az csak híg lőre. Gondolkodni kell, s megmutatkozik a lényeg. Ok a gyehenna tüzén fognak égni, együtt a többi bűnössel, az ügyvédekkel és a közgazdászokkal, az orvosokkal, a rendőrökkel, a tanárokkal és a mérnökökkel, mindenkivel, akik megtagadták a nyulat! Talán a sakálok megértenének! Meglátogatnám őket az állatkertben, csak nincsen már pénzem. A feleségem már lecseréltette a zárakat, s éjszakára sem enged be a lakásba. Szállóra meg mégsem mehetek a nyúllal! Csak sétálok a nemzeti emlékhelyek körül. A turisták megértenek engem. Az idősebb japánok főleg, ők mindig adnak 71
