Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Balogh Robert: Hárompercesek
mított nekem a jövő fenyegető előérzete, acélos tekintettel, bátran viseltem a köznapi lét unalmát, mert még nem tudtam, mi vár rám... Aztán a magamba feledkezésből mégis előhívott, megrémített ez a táska, ez a döglött nyúl. Miért pont én, miért pont most, miért nekem kell cipelnem a terhet, amikor végre boldog is lehetnék?! Újra és újra eltűnődtem azon, mi lenne, ha a nyulat valahogy eltüntetném, vagy csak másra testálnám, cipelje ő. Ha letettem, valahogy mégiscsak előkerült, megkönnyebbülten sóhajtottam, aztán megint éreztem a súlyát. Talán ha megenném - ezt éreztem egyetlen lehetséges megoldásnak. Némi undor árán talán magamba tudnám gyűrni az egészet, de ez olyan lenne, mintha valami fontosat ennék meg magamból. Nem a szívem, hanem a májam, vagy a vesém. Mi kényszeríthet rá valakit arra, hogy ezt megtegye, hacsak nem önmaga! A feleségem tegnap szaglászni kezdett. Kitettem a táskát az erkélyre, inkább többet nem cigiztem otthon, csak rágtam a körmömet, remélve, hogy csukva maradhat az ajtó, bár még szellőztetés nélkül is érződött a bűz, miért nem cseréltünk nyílászárókat, amikor még lehetett pályázni az államnál erre a célra! Kimosta a ruhám az asszony, nem kérdezett semmit, de láttam a rosszallását. A gyerek is megvetően nézett, az anyja családjában benne volt a gőg, mindig is éreztem, hogy felülkerekedik a tőlem örökölt kötelességtudó józanságon. Hallottam, amint azt pusmogják, hogy igazán fürödhetnék gyakrabban, három-négy naponta tényleg nem ártana, mert az emberi zsírok, a hajlatokban a párában egymáshoz nyomódó apró szarudarabok lassan, de biztosan pépesednek, s lebomlanak, ám ez utóbbi végeredményben szörnyen büdös. Megértettem az átvirrasztott éjjelen, hogy nem sok dolgom maradt már otthon, ezért elhatároztam, hogy hosszabb útra indulok, mert ha a családom nem érti a vállamat nyomó terhet, akkor mégsem élhetek velük egy fedél alatt egy aktatáskával, s benne a döglött nyúllal a hónom alatt! Nem sikerült messzire jutnom. A munkahelyemről nem engedtek el könnyen. Felelősségteljes tanerő lévén kísérletet tettem, hogy továbbra is teljesítsem a rám kirótt kollégiumi nevelői feladatot, de meghátráltam a súlyos kötelesség elől. Fizetés nélküli szabadságot jelentettem be, tetszik, nem tetszik, kénytelenek voltak elfogadni. Hát mindig kitaláltam magamnak délelőttre, délutánra valamit, hogy ne kelljen otthon lennem, s ahol az este ért, ott feküdtem le aludni. Legalább a családomnak nem kellett szagolnia az oszlásnak indult nyulat. Utolsó pénzemből vettem egy összvonalas bérletet, mégsem engednek fel minden szerelvényre. A villamosmegállókban már előre köszöntek, s hallottam a nevetéseket is, hogy itt jön a nyúlás manusz! Hát, szégyen az, ha segítséget kér az ember embertársaitól? Felebarátaim, igaz, kissé bőbeszédűen áradoztam a nyúlról, de hát ha nem kegyelmez nekem a sors, én sem lehetek kegyes tihozzátok! Megvilágítom számotokra a lehetetlent, csak nevessetek ki, de engem éppen ez kényszerít, hogy újra és újra elkezdjem, s felfedjem előttetek a nyúl titkát! A múlt héten összefutottam a feleségemmel, egyből kérdezte, miért nem jövök már haza. Nem akartam megbántani, ezért óvatosan említettem csak meg neki a nyulat. Furcsán méregetett, talán nem is méregetett, csak unott arccal rám emelte a szemét. Azt mondta, hogy milyen egy unalmas, semmi alak vagyok én! Minek hozakodok 69
