Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 4. szám - Kelemen Lajos: Jövet-menet a hajszálhídon át

pátia, gyöngédség, az ember-fenntartás panteizmusának képviselete. Mi több: életelrendezés. (Amit elvétve meg-megzavar némi kis káoszforrás.) Az ember nehezen érti, miért, hogy mindig akad egy-két lány- és asszonyköltő, aki ádáz férfiaskodással próbálja lepipálni nemét - neme rovására.

Életelrendezés: igen, az élet kvalitásai közt a leghelytállóbbak egyike éppen az, hogy az élet rejtelmes. Egyszer-másszor de jó is volna moderáltan elcsitítani ez olcsónak tetsző tanulságot! Hanem a legirodalmibb és a legélethabzsolóbb irodalmároknak egyaránt drága építőkövéről van itt szó! Még ha nem is mindegy, ki hasogat belőle. Az ember legyen annyira bizonytalan, mint amennyire lángoló; így születik az igazi igen. Egy csöppnyi tűnődés árán rögvest megértjük, hogy a mindörökre megátkozott áldásról beszélünk. (A legkedvesebb szavak)

Valahonnan, valakitől Mezey Katalin annak idején türelmi engedélyt kapott, hogy majd épp akkor érintheti meg a magasságot, amikor egyénisége eltelik a közösségi impulziókkal s amikor a köz képviselete körülbelül azonos lesz benne egyénisége természetes felmutatásával. Az ember akart és akaratlan kultúrák hordozója: a leg- sajátabbja - a hiten, ízlésen, ambíción, tetszésen túl - a hűség révén választódik ki számára. E hűség sosem kap eleget, ha nem mindjárt telhetetlen; a minden a legbelső támasza. Például az írás már csak ilyen, „...gyönyört szerez és kínt kioszt és fölébreszt mindenáron.” (Eltávozottszavak)

Hogy önnön egyéniségébe tekintve (mert mivel mással is kezdődhetne a költészet) melyik pillanatban eszmél rá Mezey Katalin, hogy ez a belső tartomány egyúttal testvériséget sugárzó táj, aligha naplózható a kalendáriumi idő szerint. Tény, hogy kezdettől fogva a létezés mechanikus vonatkozásai ellen énekel, s némely lapokon úgy szól, mintha kovácsolná énekeit. Okosan nőies, s van annyira konvenciótalan, hogy véletlenül se váljék verse önbecézett hősnőjévé. Nemegyszer dühvei száll bele mondataiba, anyagnak és tárgynak eszmévé oldása helyett az indulat viszi inkább - de valóban: száll. Mert amennyire emitt kemény, önérzetes, amott éppoly magától értetődően jelennek meg nála szívbéli árnyalatok; a nyugtalan, mély, s főleg finom, sugaras hang, a szerelemé. Egészen ritka, ahogyan vall és borzongat, ahogyan a csodálatos, tán legkülönösebb lelki ágat, a szerelmet és a szeretetet körülrajzolja, ahogyan megbabonázó párhuzamait adja test és szellem, zsáner és szimbólum összefonódásának. Milyen könnyeden is peng az Ismerj rám\ „Ha lehetetlen is, / ismerj rám, kedvesem. / Ahol feküdtünk, / teli kalásszal ring a szél. / Jobb, ha nem kell beszélnem. / A szél jön, jön / s nem beszél.” Mondjuk, hogy egy régi lány naivitása, rendben van. Hanem mit szóljunk a roppant messzeséghez, ahová e vers szomszédságából hirtelen elrugaszkodik. „És tudjuk, hogy miért / hozza széttörni / szép, göndör fejét / a tenger e kövekre (...) A szoba csöndes, ajtaján / vérfutta a tejüveg. / / Ne érintsd meg a falakat! / miféle meszet vedlenek? / Fekszem az ágyon, s a karom / visszahull, ha fölemeled.” (Vadrózsás domb) Semmi túlmért gesztus, kifundálás, a képzet mégis virulens, megfog, beleivódik az olvasóba.

A föld képeivel sugallni a gondolatiságot, ez azt jelenti, hogy a művésznek egyfajta lezáratlan szépségre kell bíznia magát, olyan függőben lévő szépségváltozatra, amelyet

65