Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Kelemen Lajos: Jövet-menet a hajszálhídon át
KELEMEN LAJOS Jövet-menet a hajszálhídon át MEZEY KATALINRÓL A valóság vagy szemlélhető, vagy elmosódik. Ez épp elég ok a vívódásra. S jóllehet némileg aggasztó, megadja az irodalmi bátorság esélyét. Hol, ha nem ehelyütt támad fel a tiltott határokon való kalandozástól megfosztott ember ősrégi igénye ? A látásnak megannyi válfaját tartotta akcióban a történelem, hosszabb-rövidebb ideig. A valóság frontját, panorámáját és zugait, éppenséggel a művészi közfelfogással egyezően, sokáig egy ábrándosán és erőszakosan mélyített szakadék vágta ketté. Rámenős esztéták, szemellenzős auktorok produktumaként-e, végül is mindegy: alig menthető szamársága az embernek, amikor a realitás okán egy nyers élethelyzetet szembeállít a tudat egy konstitúciójával. Jelekkel és formalizmussal konzolált világunk persze el-elbátortalanítja a termékeny alkotást, s az álmaiba folyvást visszaparancsolt alkotónak nem nehéz beleszerelmesednie a finomkodásba és a felületességbe. Mégis csoda, hogy oly későn, nagyjából a tizenkilencedik század utolsó harmadában látja be végleg a művész, hogy a valóság: egyszerre érzéki és tudati, s egyik nélkül sem képes meglenni. A realizmus tulajdonképpen nem egyéb, mint e valóság szemlélhetőségének és elmosódottságának mértéke szerint kifejeződő kép. Ha a kép (akár tudati, gondolati kép) megragadható, az már egyféle realitást testesít meg; ha azonban elmosódik, akár a legközvetlenebb életszituációként is, ott már lehetetlen a realitás igénye. Ismerjük a művésznek azt a típusát, aki ebben az értelemben a realizmust csakis saját belső énjével óhajtja kitölteni. Hogy ezen a módon születik-e a tágasabb jelentőség, vagy az a másikféle a számottevőbb, amidőn a művész megnyilatkozásába mindenkor beleértendő a société valósága is, meglehet, örök, s még inkább hiábavaló vita. Elemi dolgokról van szó. Arányoknak, viszonyoknak, értelmezéseknek egy kis megsikamlása, s máris rosszul értjük egymást. Ki a lehetőségektől bódulva, ki a lehetőségektől megvilágosodva, akárhogyan is, az ember százféleképpen kibonthatja magát. „Látod majd az életedet. / Egyetlen pillanatban, / egyszerre az egészet” - írja Mezey Katalin a Távoli tűz léleknyi tükre című, többrészes vers tizenkilencedik darabjában. S szavai hirtelenjében úgy hangozhatnak, mintha e sorokban egy banalitást szorozna meg egy titok. Holott szó sincs erről. A hitét keservesen kiküzdő s az évek folyamán majd egyre kiegyensúlyozottabb lírikus most egy szimbólumot és egy körképet nyit ki, s ezzel úgyszólván sorsa elé áll, hogy élménybőségétől nógatva megtestesítse egy asszonyköltő természetrajzát. Mezey Katalin asszonyköltő. De Isten ments, hogy e pozícióból bármi félreértés kerekedjék. A versben való asszonykodás emlegetése vele kapcsolatban nem az esztétikumot megtámogató gavallérság, s pláne nem valamiféle engedmény ára. Az asszonyiság, mint kint az életben, az írástevésben is különös és hódolandó cselekedet: érzékenység, em64
