Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj

- Nem hallod, mire kérlek? - mondta most már szemrehányó éllel. - Nem hallod ? Hát jól van, legyecske, ha mindenáron így akarod, akkor menj te a franckarikába, most mit csináljak, nem fogok én veled fogócskázni!

Hosszú ideig maradt még ott a helyén, ült csak moccanatlanul. Már a megtakarítható, léha mozdulataira is ügyelnie kellett.- Franckarikába? - kérdezte aztán fennhangon magától, mert kósza kis gyanú villant át az agyán utólag. - így helyes ? Nem inkább frászkarikát kellett volna mondanom? Habár franc és frász nagyjából ugyanaz, mindkettő valami csúnya betegséget jelent.

Idő múltán feltápászkodott. Elzarándokolt, minden cél nélkül, a lakás túlsó végébe, egészen a körútra nyíló, kétszárnyú ablakáig. E helyről most más furakodott a szemébe, mint rendesen szokott, nem a kinti járműforgatag. Jól látta? Vagy csak valami gúnyolódó káprázat vetítette elé ? A szemközti, túloldali erkélyen, ugyanegy maSzombathely, Vármegyeháza, 1939

gasságban őt, azt a fiút pillantotta meg, aki utoljára szólt hozzá, döfött belé a kapualjban. Még az arcát is elég tisztán ki lehetett venni. Sejtette, hogy itt lakik valahol a közelben. Szappanbuborékokat fújt kifelé, egyik-másik rá is pilinkézett valamelyik lent elhaladó járókelő vállára, feje búbjára. Nézte csak a fiút. Szerette volna közelebbről látni. Innen, az ablak mögötti fedezékéből. Egy színházi látcső is volt valahol a lakásban, de nem emlékezett, hova is tette. Ha közelebbről nem is lehetne, legalább jobban, tisztábban szerette volna. Sietve nyitotta ki az ablakát, hogy a kettős üveg se álljon közéjük, de legelső pillantása most mégis a legyecskéjére esett, maga elé, nem a messzi fiúra.

Már mozdulatlanul, gémberedetten hevert a két üvegtábla közötti párkányon. Hanyatt, fölfelé meredő lábakkal. Ide szorult volna be, ezen a szűk helyen pusztult el, ebben a jóformán csak vergődésre jó dobozban, ez lett a koporsója? Úgy látszik,

31