Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj

vált, pucér alsótestével mégiscsak odacammogott. Szembeszomszédja, a nemrégiben megözvegyült Mikoláné volt az, mindenki Jucikája. Az egyetlen házbeli, akinek lakásában, ilyen-olyan köznapi okokból, legalább néhanapján megfordult.- Itthon van, Pálmai úr?- Itthon - mondta Pálmai.- Valami baj van? Már vagy három napja nem is láttuk!- Nem a maga ügye, Jucika, ne ártsa bele magát.- De nem csinál semmi ostobaságot?- Távol álljon tőlem.

Már két napja jóformán semmit sem evett. Utoljára a szárított kenyérhéjakat pusztította el. A mélyhűtőben árválkodó, még érintetlen vaníliafagylalt maradt csupán tartalékban, arra kénytelenedett rá. De üres gyomorra a negyedét-harmadát bírta csak bekanalazni, émelyítette. Gondolni sem akart többé rá, az emlékét is törölte. Érzékelte, hogy fokról fokra kiszáll belőle a maradék erő, nem tagadhatta le, meg kellett már feszülnie azért, hogy a lakás egyik végéből a másikba elvigye a lába. Néhány lépés után le-lerogyott valamelyik bútordarab kiálló sarkára. Egyenletesen és szünet nélkül zúgott, aztán unos-untálán dübörgött is valami a hallójáratában. Máskor meg mindenféle pöttyök és keresztek táncikáltak a szeme előtt. Meg az a vissza-visszatérő, fullasztó görcs a torkában, mintha egy-egy súlyos pillanatra valami kiköphetetlen mócsing tolakodna oda, állná el a levegő útját!

Legjobbnak látta, ha mielőbb lefekszik, vízszintesbe helyezi magát. Pihennie kellett valamennyit. El is araszolgatott lassacskán az ágyáig, magára húzta a takarót, s némiképp megnyugodva lehunyta a szemét.

Az ezúttal álomtalanul eltelt éjszaka után megébredve egészen elcsodálkozott azon, hogy még mindig jelen van. Az előző napi jelzésszerű, riadalmas rosszullétek és fenyegető elgyengülések kifejleteként mást várt, nem erre készült. Most először gondolta, hogy a szív nevű műszerünk, e kis izomcsomó előtt mégiscsak illendő lenne összeverni a bokánkat. Ez akár kilencven évig is képes végezni a dolgát! Zokszó nélkül, rendületlenül. Ha nem akarjuk, akkor is. Egyre csak löki, pumpálja, egyhuzamban áramoltatja a maga frissítő anyagát, szusszanásnyi leállást sem engedélyez magának. De honnan, mitől és mivégre ez a nagy nekifeszülés ? S vajon hogyan jutott eszébe, mármint a legelsőnek, hogy neki egyáltalán dobogni kell? Ugyan kinek az unszolására ?

Már napok óta nem látta a legyet. Nem is hallotta a zümmögését. Most azon vette észre magát, hogy őt szólongatja.- Laci! Kicsi légy! Házilégy Lacika - rebegte most már egy kissé bepárásodó szemmel. - Hova lettél? Merre tekeregsz, hol vagy? Gyere elő, Lacika, látni akarlak.

Várt egy kicsit.- Most meg hova bújtál? Szeretném, ha megint előkerülnél. Gyere már, te kis gyalázatos, szállj rá a felsőkaromra, most megengedem. Látod? Egyjó kis halom kenyér- morzsát hagytam neked a konyhaasztalon, örülhetsz neki.

Újra várt egy darabig. A választ várta, de hiába.

30