Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Lőcsei Péter: Ugyanarról másképpen
„Hogy Weöres milyen nagy költő, azt talán csak becsületszóval lehet egy idegen előtt bizonyítani. De hogy milyen tiszta ember, ez az első pillantásra látszik. S hogy mennyire ismeri a világköltészetét, s hogy milyen ítélőereje van, az tízpercnyi beszélgetésben kiderül. Mosolyogva, nevetve bizonygatja, hogy ö mennyire nem eredeti költő, hogy ő csak mások modorában írja verseit, hol mint egy sumer költő, hol mint egy örmény szerzetes, hol mint Reverdy... Je ne sius persone - mondja —,je suis poésie. Egymásra találnak Claude Roy-jal. Mindketten sok kínai költőt fordítottak. ” Sándor sokszor beszélt arról, hogy ő mennyire nem eredeti. Mást tartott költői érdemnek, nem az egyediség hajszolását. Ezt nem tartottam póznak, bár néha meglepő provokatív fordulatokkal élt. Rá gondolva Kosztolányi Afrojának az a része jut eszembe, amikor a császár féltékenyen kérdezi Britannicustól, hogyan ír verset. A hebegő válasz csak annyi: sehogy,... valahogy. Sándor hihetetlenül termékeny volt, az ihletről, a lírai formákról, a művek alakulásáról aligha tudott nála többet valaki. Közismert, hogy ebből doktorált. Saját írásairól azonban Britannicushoz hasonlóan ritkán beszélt, végtelen szerénységgel. Magyar irodalmi és világirodalmi tájékozottsága zavarba ejtő volt. Gyakran kerültünk közös társaságba; a magyarokon kívül olasz és francia költőkkel, írókkal. Esterházy Pétert én mutattam be Weöres Sándornak. Esterházy Mátyás diákköri barátom volt. O említette, hogy fiának nagyon nagy vágya, hogy megismerhesse. Ez a Fancsikó és Pinta megjelenésének idején volt. Umberto Albini firenzei, genovai klasszika-filológus professzor éppen akkoriban látogatott Budapestre. Régi munkatársi kapcsolat, barátság fűzött hozzá. O a magyar irodalom nagyszerű népszerűsítője; fordított Adyt, József Attilát, Illyést, Vas Pistát, Sándortól is sokat. Rádiósorozatot készített a magyar költőkről; XX. századi líránkból antológiát adott ki. Weöres Sándor mindig nagyon élvezte Albini társaságát, együtt mentünk el ebédelni. Erre hívtam meg Esterházy Mátyást és Pétert. Nagyon hálás volt, és a Paksi halászcsárdában azonnal elbűvölte Sanyikát. O meg kedves, fidélis figyelemmel fogadta a Fancsikót. Pétert meghívta magához. Esterházy egy írásában említette is ezt a találkozást. Meglepett, rosszul esett, hogy kissé nyafkán, nyeglén. Mintha a nevünket se tudná. Szóltam miatta; átírta, de nem volt köszönet. LP: Egy Weöresről szóló jegyzetére emlékszem a Látóhatárból, meg néhány részletre a Termelési-regényből. EIM: Nem, nem a regényre gondolok. Lehet, hogy a Látóhatárban, de vigyázz, az már válogatás volt. Bizonyára megvan valamelyik kötetében. Nézd meg! Bár nem olyan fontos. LP: [Esterházy Péter a W. S. -napló című írásában idézte fel a találkozást. Szerette volna mielőbb befejezni geometria-vizsgáját: „nekem akkorra már a Paksi halászcsárdában kellett volna lennem, ebédelni egy nagy társasággal, Hubay Miklós, olaszok, miegymás, W. S. + ü. (göngyöleg).” In: A halacska csodálatos élete. 61. o. Beszélgetésünk után a csöngei Weöres-emlékházban megtaláltam a Fancsikó és Pinta dedikált példányát: ,Amykának, Sándor bácsinak szeretettel Péter 76 április”] Weöres Sándor könnyen oldódott ilyen társaságban? 151
