Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Buji Ferenc: Sors és szabadság
ben az örökletes tényezők játsszák a legnagyobb szerepet - az ember már értelmileg is képtelen felismerni azokat a választásokat, amelyek autonómiájának fokozása felé mutatnak, és így élete nem lesz más, mint folytonos sodródás, kiszolgáltatva a társadalom oldaláról jövő hatásoknak csakúgy, mint önnön vágyainak és szenvedélyeinek; sőt e kettő tulajdonképpen eggyé válik benne, és saját vágyai pontos megfelelésben lesznek azokkal az igényekkel, szükségletekkel és preferenciákkal, amelyeket a „leghangosabb” társadalmi hatások sugallnak neki: kívülről való meghatározottságát interiorizálja és sajátjáévá teszi. A hétköznapi vélekedés szerint a szabadság a saját vágyak és szenvedélyek kielégítése, és a média - különösen a reklámokon keresztül- nap mint nap azzal bombázza az embert, hogy engedjen „saját” vágyainak és ne habozzon „kényeztetni” magát. Nem egyéb ez, mint a laissezfaire klasszikus liberális elvének alkalmazása az individuumra, hiszen az emberi egzisztencia legalsó igényeinek, ökonómiai szférájának enged szabad utat. Noha Platón már több mint két évezrede félreérthetetlenül világossá tette, hogy a vágyak ilyetén kielégítése nem szabadsághoz, hanem éppen ellenkezőleg, rabsághoz vezet,5 a mai közszellem és annak egyáltalán nem öntudatlan irányítói nem hajlandók ebből tanulni, s Platónt- akárcsak mindazon gondolkodók seregét, akik e tekintetben a platóni szellem örökösei - csupán filológiai, vagyis „tudományos” szempontból vizsgálják, figyelmen kívül hagyva gondolataik érvényességét, igazságát, sőt legmagasabb értelemben vett hasznosságát is.6 Pedig egészen nyilvánvaló, hogy a vágyak és szenvedélyek kielégítése nem a szabadság, hanem éppen a rabság irányába mutat. Hogy egy szélsőséges, de éppen ezért szemléletes példával éljünk: senkinek sem jutna eszébe a szabadság megnyilvánulásának tekinteni azt, amikor valaki képtelen leküzdeni az alkoholhoz vagy a dohányzáshoz való ellenállhatatlan vonzalmát, pedig itt adott esetben rendkívül erős vágyakról, rendkívül mély szenvedélyekről lehet szó. Éppen ellenkezőleg, a szenvedély illetve a szenvedély kielégítése ezekben a szélsőséges esetekben félreérthetetlenül leleplezi a szenvedélynek mint olyannak a valódi természetét: a rabságot. De a rabság jelenléte nemcsak a szenvedélyeinek kiszolgáltatott ember esetében nyilvánvaló, hanem azoknál is, akik alá vannak vetve a szenvedély édestestvérének, a szenvedésnek. Az a tény, hogy az ember szenved,7 félreérthetetlen jele annak, hogy determinált és jelentékeny mértékben meg van fosztva szabadságától akár abban az értelemben, hogy nem képes saját legbelső törvénye szerint élni és megnyilvánulni, akár abban az értelemben, hogy számtalan olyan dolgot kénytelen elszenvedni, amit pedig legszívesebben elkerülne. A. szenvedés tehát - akárcsak a szenvedély - nem más, mint elszenvedés, s ha az ember valamit kénytelen elszenvedni, akkor az szükségképpen korlátozza szabadságában.8 így tartozik össze elválaszthatatlanul szenvedés és szolgaság - mint ahogyan elválaszthatatlanul összetartozik a boldogság és a szabadság is. Az alávetettség, a szolgaság, a rabság állapotában az ember nem lehet szabad, különösen nem akkor, ha az, ami szolgaságba kényszeríti, egzisztenciális nívóját tekintve alatta van az embernek. Johannes Amos Comenius szerint az ember legfőbb bajai abból fakadnak, hogy behódol annak, ami alatta van, s dacol azzal, ami fölötte van- vagyis meghunyászkodik az előtt, ami fölött uralkodnia kellene, és ellene szegül 133
