Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Buji Ferenc: Sors és szabadság

Mint minden hasonlat, magától értetődően a fenti is csak bizonyos aspektusait tudja érzékeltetni a szabadság és sors egymásba fonódó problematikájának, míg más aspektusait nem, vagy egyenesen rosszul ábrázolja. Az ember ugyanis a szabadság körén belül sem teljesen szabad, ugyanis e körön belül is sok tekintetben determináltak lesznek azok a megnyilvánulásai, amelyeket ő maga szabadsága jeleként fog föl. A keleti és nyugati hagyományos vallási és metafizikai tanítások szerint az embernek a túlvilágon csupán arra van lehetősége, hogy learassa itteni tetteinek, szavainak és gondolatainak gyümölcsét, s ha ez történetesen szenvedést jelent számára, akkor ő tehetetlenül vonzódni fog a szenvedéshez, méghozzá saját, ámbár nem szabad akaratából. Magyarán szólva az ember a túlvilágon elveszíti még azt a relatív szabadságát is, amit itt a földön birtokolt, és egyszerűen itteni életének következményévé válik. Az ember túlvilági sorsa olyan, mint a puska csövéből kiröppenő lövedék útja, melynek röppályája már befolyásolhatatlan, és egyszerűen annak következménye, hogy a puska a lövedék kiröppenésének pillanatában milyen irányba állt. Ezért van túlbecsülhetetlen jelentősége a földi életnek, de nem valamiféle önkényes isteni rendelésből kifolyólag, hanem mert a lélekkel szembeszegülő testiség ellenállása miatt a földi élet küzdőtérré válik. Az embernek földi élete során a testiség tehetetlenségi ereje miatt van lehetősége arra, hogy örök sorsába bele tudjon szólni.

Az emberre tehát nem kényszerít rá semmiféle külső hatalom semmit, hanem egyszerűen arról van szó, hogy legbelső akarata, amely egész földi életét meghatározta, a túlvilági létnek a mi világunkénál messze képlékenyebb „szubsztanciáját” a maga képére formálja. Ügy is mondhatnánk, hogy amihez az ember itt vonzódott lénye legmélyéből, de amit lényének nehézkessége vagy a külső világ „közegellenállása” miatt nem igazán tudott elérni és megvalósítani, hiába dolgozott érte fáradhatadanul, az odaát mintegy az ölébe pottyan, legyen az boldogság vagy szenvedés. Az ember itt csupán tehát előkészíti önmagát, ott azonban megvalósul; az ember itt csupán gondozza a maga fáját, de a gyümölcseit még nem tudja megérlelni: odaát azonban egyszeriben ott lesz előtte annak a fának a gyümölcse, amelyet itt oly nagy gonddal művelt - és ez a gyümölcs ö maga lesz. És éppen azért kénytelen az ember learatni odaát földi létének termését, mert ez a termés ő maga. Ahogy a Buddha mondta, „az ember tetteinek örököse”, és e kijelentésnek nemcsak két inkarnáció között van lényegi érvényessége, hanem a földi világ és a túlvilág viszonylatában is, sőt bizonyos fokig már ebben a világban is: az ember már e földi világban sem azért szenved a leggyakrabban, mert valamiféle gonosz földi hatalom erre kényszeríti, hanem azért, mert ostobasága és gyengesége, rossz döntései és hamis vágyai révén ő maga idéz szenvedést saját fejére; azért, mert sokkal jobban vonzza a szenvedés felé vezető széles és sima út, mint a boldogság felé vezető keskeny és rögös ösvény. S aki képtelen elkerülni a szenvedést ideát, az hogyan remélhetné elkerülni azt odaát?

Az ember tehát szabadságának körén belül is csupán relatív szabadsággal rendelkezik, és számos rejtett vagy kevésbé nyilvánvaló determinációs tényező határozza meg szabad döntéseit. Mindenekelőtt említhető az értelmi képesség, amelynek foka döntően befolyásolja az ember szabadságát, hiszen alacsony értelmi szinttel - amely132