Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál
Géza, Szilágyi Ákos és Pósa Zoltán... Jóllehet a tüzetesebb elemzés bizonyára kimutatná, hogy az ő versújító kísérletei (egészen a tipográfia különcködésekig) expresszionista vadságukkal, szóválasztási brutalitásukkal, „rögvalóságukkal” nagyon is elhatárolhatók a többiek, talán a többség lágyabb szövegmeneteitől és vizuális ötleteitől, azért bizonyos kapcsolódások észlelhetők - mondjuk - Tóth Erzsébet, End- rődi Szabó Ernő vagy Zalán Tibor és Nagy Gáspár dolgaival. Elemzés és érvelés helyett elégedjünk meg néhány idézettel, szinte csak hangulati jelzés gyanánt. „A fák ágain már viaszos petárdák robbannak levelekké”, „letépni a változtatható színű / lepkekokárdákat” „Fiúk szotyolázgatnak a szavakkal”, „Egemen madarak petárdái”, „Mint denevérkrisztus kapufélfán”, „Kilép belőlem a fejfák menetoszlopa”, „te Brueghel képén / elölről a harmadik vak”, „hitpapagájok csigapionírok / vitrinharcosok nipp-forradalmárok / lakájmerészek libériás hősök / pihepárna-jobbágyok machianovellisztikusok / uniformistöltelékek hadminisztrátorok / magatartásprognózisok mosolymanipulátorok / gondoson becsomagolt potrohok / viváthallgatások hozsannatekintetek / zsombékos testek abált arcok / mosolylepkefogúak között ha / felropoghatna szívem / akaratatatata...” . Igen: „Karót hegyezve élek”. Mert: „ránkszakadt a fosóhomokszöveg”... Sokszor idézett kötetcíme - táji megnevezés és ősmitológiai vállalás - a Barbaricum. De talán még ennél rétegezettebb jelentésű A gyökeres állat. Aki nem más mint ő, ami nem más mint a fa - Apáczai Csere János csodálatos ráhibázásával. Hát ez valóban nem az a lírai világkép és az indulatmenet, amivel a nem sokkal utóbb irodalmi kasszasikerre vergődő többedik posztmodern hullám élni tudna és merne Budapesten. És mindezekhez képzeljünk el - vagy idézzük fel magunkban - a költő robosztus alakját, aki megveti magát azon a földön, ahová való. Ahova odahívja majd a verset Ázsiából - a csuvast, a baskírt, a kirgizt, a kazakot, a tatárt. Az idők múlásával - és a távolból szemlélve - mintha mind erősebben töltené el az őskeresés szenvedélye, a fajtabéli önazonosság élményeinek keresése, az emberi és művészi bizonyítékkutatás. A talmi valóság körébe tartozik persze az, hogy a „kun”- ság nála nem származás, hanem rátalálás és vállalás. Eljut Kazakisztánba, azután Tatárszánba is. Nyomokat keresve, sejdítve és találva. Az emlékező - a múltat közösen megélő és a közös múlt titkait mégis nyomozni kényszerülő - irodalmárt egy különös és talán a legjelentősebb távol-keleti Körmendi-utazás azért is kell, hogy foglalkoztassa, mert nem egyedül kelt útra Mongóliába és Kínába vagy egy hónapra 1990-ben és útitársa maga is megírta úti élményeit. Ha Krasznahorkai László könyve, Az urgai fogoly akár a legtágabb szemszögből is élménybeszámolónak volna ítélhető. Krasznahorkai László és Körmendi Lajos - ugyanegy nagytáj szülöttei, mégis alkatra, világnézetre, írói természetükre nézve nem sok közös vonás van bennük. Az egyikük novellaciklust ír az úti tapasztalatok alapján, a másik riportos tudósításokat, amelyek némelyike utóbb verssé formálódik. Mindkét megközelítés ihletője az otthonkeresés álma, mégis minő különbség van köztük! 62
