Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál

Mindkettejük szövegeit meghatározza az álom, a féltudatos lét, sőt az elidegenedett- ség állapota, de nagyon is eltérő módon. Krasznahorkainál egy apokaliptikus közérzet keresi maga táji illusztrációit és a látványtól sugallt mondatait, Körmendinél egy ábránd a maga igazolását. Valóságfedezetét vagy a belemagyarázás alkalmait? Ki tudná azt ma már eldönteni? Körmendinél a végeláthatatlan keleti tér úgy jelenik meg, mint emlékeztető, mitikus utalás, ahol a szél súg és a kövek próbálnak szóra kapni, Krasznahorkainál a tér maga az alvilág, ha nappal van, ha éjszaka. Körmendinél minden apróság keresi a honi megfelelőjét egy több ezer éves rokonság - hit, álom, rögeszme - alapján, Krasznahorkainál lényeges elemek maradnak szólítatlanok és apróságok kapnak infernális dimenziókat. Mindkét utazási beszámoló egy belső útról is tudósít, de nagyon is eltérő vidékekről. Itt a totális létidegenség kulisszái, ott az időtlen titkok felsejlő jelenléte. Egyiknél a pokol bugyrai, másikuknál a história beomlott tárnái.

Az urgai fogolynak meglehetős kritikai visszhangja volt (és nemcsak magyarul), Körmendi szaggatott beszámolóit legfeljebb az életrajz monográfusa vagy a szövegkiadó barát részesíti figyelemben. És azért az is jellemző - főleg ha az 1990-es évre gondolunk (erről majd alább) - hogy Körmendi olykor-olykor megemlíti útitársát (Az egyik esetben egy gyógyász lámáról írva pl. így: „A magyar irodalom egyik legnagyobb regényíró tehetsége feláldozza magát, vizsgálatra jelentkezik.”), Kraszna- horkai viszont őt soha.

Körmendi ekképpen kezdi Ősök című szabadversét: „Mámorosán állok a végtelen puszta köldökén, mélyre szívom / az otthonról is ismerős úrüm illatát, a földet nézem, / simogatom, talán a hunok nyomát keresem...” Krasznahorkai első urgai történetében (ezt küldi el majd a Mészöly emlékkönyvbe) így jelenik meg a táj: „Hidegen tűzött a nap, és olyan vakítóan kék volt az ég, amilyen vakítóan kéket, hogy is mondjam, szinte már csak az üldözött bérgyilkosok szemében látni.”

Öskeresés, rokonságkeresés, ez hajtja Körmendit a távol-keleti tájakon, ismeretlen-ismerős népek, arcok között. Egy pohárköszöntőben imigyen fordul ujgur barátaihoz: „Magyarországon van egy tájegység, a Nagykunság, ahol a kunok, kipcsak-törökök élnek. Én ennek a népnek a fia vagyok.” Másutt: „Egy tatár férfi lép hozzám. Kopottas nadrágot és cipőt visel, fején tübetejka. Idegen? - kérdezi. Magyar, mondom. Felcsillan a szeme. Akkor nem idegen!” Az európai idegenségbe vetődött magyar százados nosztalgiája működik benne, az őshaza emléke, a Jókai-féle Kin- tseu országotthon, országhaza mitológiája. Ahol ugyanazt jelenti a kurgán, mint itthon a nagykun határban a kunhalom. És a rokon rokonra ismer, az eloroszosodott tatár vagy mongol a „zapadnyik” magyarban. „... istenem, de egy elbaszott egy magyarok vagytok, mit kerestek ti nyugaton, ezer éve törleszkedtek Európához, és folyton a seggetekbe rúgnak..., és megszívná ő is a nyálát, mongolosan...” - de ezt már Krasznahorkainál olvassuk... Aki undorodva szorong, ott ahol útitársának sztyeppéi keble kitágul és megnyílik: „mert belekóstoltam már egyszer a mongolok gyilkos hétköznapjaiba, mert átéltem már a helybeliek többszörös rohamát, amint megtudván, hogy nem orosz vagyok, aminek itt nézik az európait, hanem magyar, a messzire sza63