Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál
Balassa is meghalt szegény, hamarost állami díjat alapítottak a neve alatt, erről hadd ne mondjak véleményt. Pár éve, amikor az írószövetség választmánya jelölteket próbált állítani a következő évi kitüntetésekre, megkérdezték, hogy nem kérek-e Balassa- díjat. Nem kértem. Még azt se kérdeztem, mennyi pénz jár vele... Az hogy egy vidéki író otthon lehet a magyarországi irodalmi életben, ami ezzel egyet jelent: Budapesten, ez az illúzió időről-időre megkísérti az irodalmi élet álságos „demokratizmusát” - a XVIII-XIX. század fordulója óta, amikor is az irodalom intézményrendszere Pest-Budán kezd központosulni. Látványos listákat állíthatnánk össze az utóbbi két évszázadból, írói siker- és kudarctörténetekből, nézzük bár a „feljőve” (sőt: a határokon „átjőve”) talajt vésztőkét, az „ottmaradva” bezápulókat vagy azokat, akik kétes vállalkozásokba bocsátkozva értek el a kánonmanipulálók keblén sikereket, vagy akik megverve visszakényszerültek. Temesi Ferenc emlegette valamikor a nyolcvanas évek elején rákosrettentői kertjében, hogy Pestre jőve Szegedről úgy látta, egyetlen szerep maradt betöltetlen itt, a „vidéki író” szerepe. Ezt foglalta le magának. Nagyobb sikert azonban a „mértékadók” körében ezzel sem ért el, bármilyen jó dolgokat is írt - végül belekényszerült a kellemetlen „megmondóember” agresszív imid- zsébe. (Ott magaslik Ferkó a könyvespolc előtt, haja lobogna, ha szél lenne, az előbb talán kiskapura rugdaltunk, meg ittunk, és megint ittunk mint évtizedeken át, mérlegeli a markában az Esterházy- és a Nádas-könyvet, „A Regénynek - hangja áhítatba halkul - mindkettőnél hosszabbnak kell lennie”, a regény, a Por, szerinte az első magyar posztmodern regény meg is jelenik, jobb, mint az emlegetett másik kettő, de mit számít, iszunk, szakadoznak a képek, „Az a hervadt tökű a nagy írótok, meg a másik... Tudod, apám, néz rám lentről, egy köcsög bámult rám... Vagy ezt már Fíaj- nóczy mondta?”) Körmendit kísértette-e valami illúzió, nem tudhatjuk, alighanem olykor-olykor igen, világképe azonban olyan volt, amelyben nemigen volt szerepe semmiféle értelemben a fővárosiasságnak, viszont nem lehetett figyelembe nem vennie az irodalmi piac törvényszerűségeit. A kegyelmi pillanatnak tehát jó okkal vélhetjük kapcsolatát a Mozgó Világgal és szereplését az idézett szöveggyűjteményben, viszont - s itt térek vissza a kezdet kezdetén felvetett dilemmához az otthonosság-tudat és otthontalanság-érzet egyidejű jelenlétéhez. A mellékelt levél egy újabb írói sereglésre szóló felhívás, amelynek „terméke” a Mozgó Világ 1982. májusi száma: a „sorakozó” Ottlik Géza születésnapjára... Amely összeállításnak leghíresebbé vált darabja - Balassa hosszabb vajákos hangú kultuszképző szöveget szentel neki - Esterházy Péter „képtárgya”, az Iskola a határon kézirat másolata „egy 57 x 77-es rajzlapra.” És/de „futottak még - ne fukarkodjunk a nevek felsorolásával - Csapiár Vilmos, Kolozsvári Papp László, Balázs József, Temesi Ferenc, Tar Sándor, Marosi Gyula, Szilágyi Ákos, Márton László, Dobai Péter, Bere- ményi Géza, Granasztói György, Ambrus Lajos, Kodolányi Gyula, Kurucz Gyula, Grendel Lajos, Krasznahorkai László, Pályi András, Sarusi Mihály, Veress Miklós, Tandori Dezső, Ungvári Rudolf, Csalog Zsolt, Zalán Tibor, Egyed Péter, Wehner 59
